Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
A MAGYARORSZÁGI RENDSZERVÁLSÁG 1952/53 FORDULÓJÁN 101 záló, államosító-szövetkezetesítő-fegyverkezési programja és gyakorlata akasztotta meg a társadalmi regenerálódás háború után meginduló folyamatát. Ez nemcsak az ún. volt uralkodó osztályok vagyoni, kulturális monopóliumát törte meg, hanem az egykori úri-polgári, valamint a középosztályi szint alatt is szétterítette, illetve tartósította a pauperizálódást. A polgári-kori hierarchikus társadalmi piramis felső szintjének lemetszésével csonka gúlává redukálta a korábbi társadalmi struktúrát, de ezt úgy tette, hogy — megélhetési kondíciójukat, életkörülményeiket tekintve — „a dolgozó osztályok" is deprimálódtak, „deklasszálódtak". (A Horthy-korban — üzemszervezési, munkaszociológiai értelemben — a mesterlevél megszerzése előtt álló is már „segéd úr" volt, míg a Rákosi-korszakban - a szakmunkások egy része is „tanonc-cseléd" bánásmódot volt kénytelen elszenvedni a „politikai előmunkások és művezetők" neofita úrhatnámsága miatt.) Nem csupán a korban általános, közvetve vagy közvetlenül szinte minden alattvalót érintő intézményesített rendszerterror miatt, hanem a pőre anyagi kondíciók lejtmenete következtében is erősen kétséges, hogy a rendszerváltás nyertesei közé sorolták-e magukat azok — a „dolgozó osztályokhoz" tartozónak elkönyveltek —, akiknek a nevében a rendszer-transzformáció végbement. Róluk is azt konstatálta egy más adatbázison nyugvó vizsgálat, hogy „1949-től kezdve az ipari munkásság élet- és munkakörülményei drámaian romlottak Magyarországon."6 2 Ezért sorolom a materiális társadalmi regenerálódás elmaradását a transzformációs veszteség tételei közé.6 3 Míg az egyik oldalon a háborús pusztulás nyomán megindulni látszó társadalmi regenerálódás fordult a visszájára, a másik oldalon a „gyorsuló időről" beszélhetünk. A néhány éven belül egymást követő két rendszerváltás rövid időn belül milliókat mozdított ki korábbi lakó- és munkahelyi környezetéből, társadalmi státusából. Ennek megint csak két oldala volt. A „neobarokk társadalom" letűnéséért, az addig megsüvegelendő főméltóságú, nagyságos és tekin-62 Belényi Gyula: A nagyipari munkásság élet- és munkakörülményei az 1950-es években. In: Politika, gazdaság és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Szerk: Püski Levente, Tímár Lajos, Valuch Tibor. KLTE BTK MTT. Debrecen, 2000. II. 231. Egy, az „új szakasz" meghirdetése után, 1953 szeptemberében életre hívott bizottság a munkásság helyzetéről és munkakörülményeiről készített felmérése az állapította meg, hogy csak az 1950 és 1953 első fele közötti intervallumot vizsgálva is 22 százalékkal csökkent a dolgozók reálbére. (MOL. M-KS. 276. f. 53/145. ö. e.) Noha ezt az adatot mellőzte közreadni az erről szóló MDP központi vezetőségi határozat, erre alapozva látták szükségesnek „azokat az intézkedéseket, amelyek elősegítik a munkásosztály gazdasági, szociális és kulturális helyzetének további [sic!] javulását." In: A Magyar Dolgozók Pártja határozatai, 1948-1956. I. m. 219-220. 63 A „nemcsak kenyérrel él az ember" evidenciát figyelembe véve szót kellene ejteni a társadalom „mentális közérzetétéről", s a hozzá hasonlóan képlékeny „közhangulatról" is, de ennek részletesebb taglalását most mellőzöm. Csak annyit jegyzek meg, hogy a (Rákosi) rendszer önlegitimációjaként favorizált ideológia a korabeli magyar társadalom — vélhetően — nagyobbik hányada számára eredendően idegen volt. Az eszerint érvényesített gyakorlat még azok egy részét is ellenérdekeltté tette, akik eredetileg azzal szimpatizáltak, várakozással viseltettek iránta. Még tovább menve, s abból indulva ki, hogy a kortárs társadalomnak — tradicionális beállítódása, „neveltetése" alapján — nemzeti gondolatkörön alapuló rendszerlegitimáció iránt inkább lett volna affinitása, de ha már ezt mellőznie kellett, akkor legalább a háború után megkezdődött materiális regenerálódása töretlen marad, inkább lett volna képes tolerálni az idegennek érzett új uralmi rendet. Ehhez képest tapasztalta azt, hogy a rendszer önlegitimációja részeként sulykolt „növekvő jólét" ellenére ismételt, tartós — és adminisztratív meghurcoltatásokkal párosuló — megsarcoltatást kell elszenvednie. Ebből eredt — manapság elterjedt szóhasználattal élve —, hogy a társadalom nagyobbik hányada a rendszerváltás vesztesének érezte, érezhette magát. Kétszeresen: materiálisán és mentálisan is.
