Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kondorosi E, Maros K., Visegrády A.: A világ jogi kultúrái - a jogi kultúrák világa (Ism.: Horváth Pál)

765 TÖRTÉNETI IRODALOM A negyedik rész foglalkozik a maradék zsidók szétszóródásával a háború után, az itteni szovjet uralommal és Ukrajna helyzetével a háborút követő szakaszban, de ezt már részletesen nem tárgyalja. A záró fejezet oldja bizonyos mértékig a könyv utolsó részeinek tragikus hangulatát. De érdemben, úgy tűnik, nem kívánt foglalkozni ezzel a korszakkal. Igaza van, a helyzet még csak kialakulóban van, végleges következtetéseket még nem lehet levonni. Biztos, hogy a kárpátaljai zsidóság történetének ez a képekkel, térképekkel, mutatókkal alaposan ellátott feldolgozása igen jó szakmunka, és azon túl is érdekes, bár nagyon szomorú olvasmány. t Niederhauser Emil Kondorosi F., Maros K., Visegrády A. A VILÁG JOGI KULTÚRÁI - A JOGI KULTÚRÁK VILÁGA Napvilág Kiadó, Budapest, 2008. 314 o. A hazai tudományos igényű könyvkiadás alaposan megváltozott körülményei közt örvendetesen pozitív tényezőként konstatálható az a tabuktól mentesülő gyakorlat, amely gyakran a különböző ágazatokban járatos szerzők úttörő vállalkozásaiknak adott teret. Címében az adott mű A világ jogi kultúrái - a jogi kultúrák világa tárgyában ezt a jogos igényt igazolva törekedvén az elméleti, illetve a tételes jogtudományok határát is átlépve, alapjaiban a napjainkban kiteljesedő jogpolitikai (politológiai), az elméleti jogtudományok, szélesebb, értelemben az államtudományok vívmányait is felhasználva a komparatív joghistória területén is fellelni azokat az eszközöket, amelyek alkalmasak lehetnek a jogi kultúrák világának egy komplexitás igényét hordozó megközelítésre. így van az, hogy a felvállalt penzumok gazdagsága főbb vonásaiban az elméleti, az ágazati és a történeti diszciplínák hármas egységben jelölte meg a neves szerzők mozgástereit. Helyenként ezt a körülményt áttöri — érthető módon — a tudománytörténeti (historiográfiai) elemzés, jelesül a joghistória világába történő kitekintés. Ez adhatna indokot az ugyancsak kiterjedt jogtörténeti (összehasonlító jogi) feladatokat vállalóknak a felidézett mű recenzálására. A joghistória világában mozogva nem kizárólag a recenzenst mentve mondhatom, hogy gyakran a scillák és caribdisek közt hányódva hozunk felszínre részben vagy egészében maradandónak mondható tudományos eredményeket. Megértéssel tudom akceptálni tehát a szerzőtársak törekvéseit, még ha azok némelyike majdan a mű második kiadásában teljesülhet ki. Nem minősíthető hálátlan feladatnak tehát még az az igyekezet sem, amikor a szerző évszázadok, sőt évezredek homályába ütközve, főként a nagy világvallások által intézményesült jogrendszerek jellegzetességeit törekszik rendszerbe foglalni. Ezek egynémelyikét még a skolasztika világában élő kánonisták is az úgynevezett patrisztikai hagyatékoknak tekintve adták át az utókornak. Ezek a próféciákban megtestesült (intézményesült) jogtételek azért válhattak évezredeket átélve jogi konstans elemekké, mert még a skolasztika világát élő jogtudomány is a polémia határán túlra pozícionálta azokat. Éppen ezért mondjuk, hogy tanulja meg végre az a nemzedék is, amelyhez szólnak tanításaink, hogy még a hét szabad művészet [a trivium (ld. gramatica, retorica, dialecita), illetve a quadrivium (ld. aritmetica, geometria, astronomia, musical)] körében sem találjuk még az intézményesült jogtételeket, lett légyen az a konkrét esetek majd mindegyikében görög-római megfogalmazásban maradt ránk. Nem ezzel indokolnám csupán, hogy szóba kerültem a Világ jogi kultúrái címen megjelent alkotás egyik recenzenseként. Nem éppen az Összehasonlító alkotmány- és jogtörténet című kézikönyveket, illetve az ismert (főbb) jogrendszerek kútfőit (ld. A Bevezetés az egyetemes jogtörténet forrásaiba címen több nemzedék által forgatott kiadványokat) kívánom a tiszteletre méltó szerzői közösség figyelmébe ajánlani, hanem sine ira A világ főbb jogrendszerei (Jogcsoportok. Szerk.: Hamza Gábor et al. Bp. 1990. 369 o.) című segédanyagainkat, amelyekben az előttünk fekvő mű sok értékes felismerését eredetiben láthatja a mai fiatal nemzedék. Főként a kontinentális jogi kultúrák, illetve a klasszikus görög-római hagyaték világosíthatná meg az elméket. Ezt a sokat ígérő alkotást is jól szolgálhatná tehát a modern világ jogrendszereinek (jogcsoport-régióinak) az ősforrásait láttató kiadvány. Nem a jeles szerzők hibája, hogy a közéletünket a történelmileg megszentelt intézményesüléstől távol akarják tartani. De hát — mondhatja az olvasó — nem a Csernilovszkij szerkesztésében elhíresült négykötetes „általános", illetve egyetemes jogtörténettől kell a jogi kultúrák fejlő-