Századok – 2010
TÖRTÉNETI IRODALOM - Kondorosi E, Maros K., Visegrády A.: A világ jogi kultúrái - a jogi kultúrák világa (Ism.: Horváth Pál)
766 TÖRTÉNETI IRODALOM déstörténetét származtatnunk. Nem! De az állami egyetemek joghallgatói is ismerik a Jogi kultúrák fejlődéstörténete című kézikönyveinket, amelyek egyik újabb kötete (2001) már a modern világ kontinentális jogi kultúráinak a fejlődéstörténetét vázolja. Az eredőket, ha úgy tetszik az angol nyelvet ismerő joghallgatók kezébe is tudjuk adni. Újfent meg is tesszük, hacsak ettől a lehetőségtől is el nem térítenek bennünket. Annál is inkább remélni bátorkodom ezt, mivel a megidézett jogi kultúrákat elemző alkotás már Az európai jog ősforrásai címmel került közhasználatba (Bp. 2003. 335 o.) legutóbb A kontinentális jogi kultúrák fejlődéstörténetére (ld. kieg. cím) irányítva a figyelmet, eleve elhárítani törekedvén a meghaladott téveszmék továbbélését. Nem egy jogi fakultással rendelkező egyetemeink hallgatói ismerik ezeket a törekvéseket, sőt önálló kiadványaikkal is öregbítették azt a jogi historikumok világában járatos jogtörténészeink. Az Újabb kori jogfejlődés történetkritikai elemzése című (több kiadást megélt) szolid terjedelmű kiadvány - miként a jogcsoportokat elemző a világ főbb jogrendszerei című kötetet is több jeles joghistorikus (Gönczi K., Horváth R, Révész T. M., Stipta I., Zlinszky J.) gazdagította (Szt. István Társulat, Bp., 2003., átdolgozott kiad. 2008.). Nem sorolom a karok publikációs jegyzeteiben idézett részlettanulmányokat, a forráskiadást, illetve az ún. segédtudományok szerepét is tisztázni törekvő Adalékok a magyar jogi kultúra fejlődéstörténetéhez című kötetünket, amelynek egyes összetevőit történészek, mediaevisták, romanisták és persze a fiatalabb kutatói elmék eredeti forrásokat feltáró munkái gazdagították (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2008.). Ezek az eredmények persze a szakfolyóiratok (Századok, Történelmi Szemle, Jogtudományi Közlöny) hasábjain és az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei nyomán is a továbbgondolkodást iniciálhatják. Talán sokat is foglalkoztam a fentiekben olvasható gondolatokkal, de a jeles szerzők nem könnyű penzumát csak gazdagíthatnánk majdan a mű újabb kiadásai nyomán. Ilyen értelemben veszem górcső alá azokat az egyenetlenségeket is, amelyek a három (szerzők szerint elkülönített) ismeretek értékeit persze nem devalválhatják. A magyar és az európai jogi kultúrák főcím alatta Jogállami jogi kultúra kialakulása és fejlődése Magyarországon" inkább csak a téma előkészítése, ezért sem indokolt az erőltetett jegyzetelés. De mindez Bevezetés címmel maradhatna is egy későbbi kiadásban, de az egymást átfedő citátumokból csak a konkrét vonzatokat kell meghagyni (ld., vö., stb. rövidítéssel) és nem 10 és 15 oldalas szövegekkel terhelve. Az európai jogcsaládok és jogkörök című ismeretanyag mondhatnám közismert (R. David, ill. Varga Cs.), a germán-római jogcsalád szemléltetéseit azonban a hazai romanisták munkáira lehetne alapozni. Az uniós jogrendszerek közeledésének lehetőségei és korlátai cím alatt tűnik fel elsőként az az alkotónk (Mádl F.), akinek a tanításain nőttek fel immár nemzedékek. Sok más alapozó, publikált írása volna idézhető az előttünk fekvő kötetben, a fiatal jogász nemzedék épülését szolgálva. Ezért is ezt az egyenetlenséget majdan oldani kellene. Új jelenség ezúttal a joghallgatók és a más szakot hallgatók jogtudásának (jogismeretének) numerikus eszközökkel történő felmérése. A válaszok százalékolt kiértékelése azonban nem dokumentált. Az ún. Angolszász jogi kultúra című részben a common law jogcsaládra oldja ezt a meghatározást a szerző, amit a jogtörténeti kézikönyveink nyomán egy teljesebb kép formájában sajátította már el a hallgató, igaz az USA és az ausztráliai jog sajátosságai a közhasználatban ismert tankönyveinkben meghatározó, mondhatnánk komplex feldolgozássá csak a főbb összetevők (ld. a common law, az equity law, ill. a statute law) megjelenésével szemléltetnek. Az angolszász jogi kultúra gyakorlati kérdései cím alatt viszont valóban gyakorlati jellegű ismeretek elemzésére került sor, amit a szerző úgymond empirikus vizsgálatokkal zárt le. Érdeklődéssel olvastam ezt az elemzést és feltételezem, hogy az olvasó is ezt teszi. Az ún. Mediterrán és a latin-amerikai jogi kultúrák hasznos és újszerű elemzése talán a legjobb része a Világ jogi kultúrái című kötetnek, bár jelzem, hogy az idézett, tankönyvként használt kultúrtörténeti kézikönyveink eleve a görög-római jogi kultúrák hagyatékainak a vázlatával indítanak. A mi törekvéseink hibája persze, hogy a modern kori görög jogra, illetve a nagy kodifikációkra nem térhettünk ki. Ciprus, Velence, az oszmán és az angol uralom hatásaival tehát adósságban maradtunk. A spanyol-portugál jogi kultúra egynémely jellegzetességeire pedig csak a jogalkotás determináns elemeit felidéző történelmi kútfők megidézésével került sor (ld. Bevezetés az egyetemes jogtörténet forrásaiba. Szt. István Társulat, 3. füzet. Bp. 2002. Az újabb kori jogfejlődést idéző „latin-amerikai mozaikok" ld. 93-98. o.) több mint érdeklődést felkeltő ismeretek hordozóivá lehetnek. Végül a skandináv jogi kultúra megjelenésének rövid áttekintése és az adott jogcsoportrégió újabb kori fejlődése (jellegzetességei) viszont hiánypótló jellegűek.
