Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Két kötet a középkori Erdély irathagyatékáról. A Wass család cegei levéltára. W. Kovács András: Magyar vonatkozású oklevélközlések Romániában. (Ism. Horváth Richárd)

492 TÖRTÉNETI IRODALOM és néha kell is módszertani fejtegetésekbe bocsátkozni, lehet és kell azon fanyalogni, hogy mennyire indokolt manapság az anyanyelven készült regeszta mint forráskiadási forma, lehet és kell az esetleges szövegbéli avagy regesztákban előforduló apróbb hiányosságokon fennakadni, ám mindezek kiemelése csak kivételes esetben indokolt. Legtöbbször — ha jó a kötet — mindez értelmetlen szócséplés, papírpazarlás, hisz az efféle megjegyzések jelentősége vajmi kevés. A mostani esetben pedig különösen is annak látszik az efféle szőrszálhasogatás, hiszen a forráskiadvány remek. S nem csupán a bevezető sorokban írottak felett érzett öröm mondatja mindezt, hanem a munka használatából fakadó tapasztalat is hozzájárul a kijelentés magabiztos voltához. Mivel a kötet megjelenése óta lassan három esztendő is eltelt, már számos publikáció jegyzetanyagában bukkanhatunk a Wass-regeszták sorszámaira. Először is le kell szögezni, hogy nem egyszerű regeszta-forráskiadvánnyal van dolgunk. Az erdélyi középkori és kora újkori családi levéltárak közül eleddig talán az egyik legkevésbé ismert Wass levéltár anyagát közre adó kötet ugyanis ennél lényegesen több. A hagyatékban lévő 1541 előtt kelt 667 irat regesztáján (213-420.) túl a család klasszikus genealógiai szempontú, kismonográfia méretű történetét (27-100.), birtokszerzéseik áttekintését (101-134.) és a levéltár hányattatott sorsának summázatát (135-157.) éppúgy megtalálhatjuk benne, mint a teljes levéltár középszintű (néhol már-már darabszintig kiterjedő) repertóriumát (159-210.), fiatal segítőtársak munkájával kiegészítve. A műfaj jellegéből adódóan persze találkozunk ismétlődéssel. A szűkebb szakma előtt ismert lehet, hogy a családtörténet, illetőleg Huszti András néhai levéltárrendező tevékenységét ismertető dolgozat már megjelent az Erdélyi Múzeum folyóirat, illetőleg a Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára kiadott kötet hasábjain, ám az újraközlés ehelyütt korántsem öncélú. Voltaképpen egy teljességre törekvő levéltárismertető kézikönyvvel van dolgunk, ahol e dolgozatoknak mindenképpen — és főleg: teljes terjedelemben — helye van. El kell persze mondani, hogy a munka tanulmányokat tartalmazó részei egyáltalán nem számítanak könnyű olvasmánynak, ám talán nem is a szórakoztatás, netalán „sztorik" előadása vagy ahogyan korunkban divatos gondolni: narratívák fölvillantása a feladata. Ennél alighanem lényegesebb a cél: a megbízhatóság és az ebből következő sok évtizedes maradandóság, aminek viszont maradéktalanul megfelel, hiszen a tudományos igények kielégítésén kívül a kötet túl nem becsülhető érték-átmentő és megőrző funkcióval is bír. Ez sem kis feladat, ha napjaink valóságát figyelembe vesszük. Természetesen a középkor iránt érdeklődő recenzenst különösképpen a közölt oklevélregeszták hozzák lázba. Hamarjában, noha bizonyosan szubjektív megfontolás alapján, érdemes előrebocsátani, hogy ez a szakasz a kötet legkiválóbb része. E kivonatok közlésmódja a lehető legjobb, mivel a Borsa Iván és Jakó Zsigmond által tökélyre fejlesztett regesztakészítési hagyományok messzemenő tiszteletén alapszik. W. Kovács — voltaképpen az Erdélyi Okmánytár metódusához igazodó — regesztái e tradíció jegyében lényegre törőek, pontosak, a nevek és a helyek a megszokott betűhív formában szerepelnek, a határjárások teljes latin szövegükkel olvashatóak, így a felhasználók számára a legtöbb esetben pótolni képesek az eredeti irat vagy az arról készült fénykép kézbevételét. Különösen is fontos lehet ez a család- vagy helytörténet művelői számára, akik már ritkán bírják a latin nyelvet, jóllehet a középkori oklevelek nyújtotta információkra számos alkalommal van szükségük munkájuk során. A feldolgozás kiterjedt és alapos voltához sok kétség nem férhet. Remek példája ennek, hogy W. Kovács nem csupán az eredetiben és a közel- vagy későbbi korú másolatokban fennmaradt oklevélszövegeket regesztázta, hanem felvette ezek sorába a csupán lényegesen későbbi levéltárrendezéskor felvett elenchusban korunkra hagyományozódott tételeket is, természetesen azokban az esetekben, amikor az iratok szövege másképp már nem volt rekonstruálható (273, 316, 317, 507. sz, illetőleg a bevezető tanulmányban a 155-156.). A recenzens véleménye szerint e szélesebb körben máig el nem terjedt eljárás a középkori magyar forrásanyag számára még jelentős — mégha erősen korlátozott információtartalmú — többletet adhat, különös tekintettel az iratpusztulás elmúlt száz esztendőbéli méreteire és a határainkon kívüli levéltári kutatások helyzetére. A regeszták időhatára az erdélyi tudományosságban már megszokottnak tekinthető (s az Erdélyi Okmánytárnál is végcélként kitűzött) 1541. év. Indoka Jakó professzor több idevágó dolgozata alapján közismert és beváltnak tekinthető. W. Kovács tehát ebben is az elődök által kijelölt úton haladt. A hagyományos, 1526. évi korszakhatár kitolása — azon túl, hogy kétségtelen nyeresége a kutatásnak, lévén Erdély történetében ez a másfél évtized különösképp kiemelkedő volt — még csak nagyobb terhet sem rótt a kötetre. Az 1526 és 1541 közötti esztendőkből ugyanis mind-