Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Két kötet a középkori Erdély irathagyatékáról. A Wass család cegei levéltára. W. Kovács András: Magyar vonatkozású oklevélközlések Romániában. (Ism. Horváth Richárd)

493 TÖRTÉNETI IRODALOM össze húsz irat származik, míg az 1526-ot megelőző másfél évtizedből közel száz darabot ismerhetünk. Ez alapján talán nem oktalan följegyezni, hogy ehelyütt is a királyság nyugati feléből már regisztrált (vö. például Neumann Tibor - Vajk Adám: A Guary-levéltár oklevelei 1490-1541. Fons 10. [20031 119-167.) jelentős mértékű iratszám-visszaesést áll módunkban megfigyelni, ami még további kutatások kiindulópontja lehet. Ha forráskiadványról esik szó, nem lehet nem beszélni a mutatóról. Most ez különösen is indokolt, mert minden igényt kielégítő név- és tárgymutató áll a kutató rendelkezésére. A kiadvány többnyelvű érdeklődői körére és az iratokban latin, magyar és román változatban is olvasható helynevekre való tekintettel természetesen román-magyar keresztutalásokkal találkozhatunk. Zárásképpen csupán annak, a nyitó sorokban már megemlített gondolatnak adhatunk ismét hangot, hogy a mai magyar államhatárokon kívül őrzött iratokról e határokon kívül napvilágot látott regeszták bizonyosan szélesebb körben hódíthatnának maguknak felhasználókat, ha latinul, netalán angolul és/vagy románul is elérhetőek lennének. A legjobb megoldás persze az in extenso szövegközlés, de e néhány bekezdés nem lehet efféle módszertani fejtegetések tere, továbbá az is mérsékletre int, hogy a szerző-szerkesztő kezét a sorozat hagyományainak képzeletbeli bilincsei is szoríthatták. W. Kovács András Wass-kötete az Erdélyi Múzeum Egyesület korábbi, a Thorotzkay levéltárat {Jakó Zsigmond - Valentiny Antal: A torockószentgyörgyi Thoroczkay család levéltára. Kolozsvár 1944.) és a Wesselényi-féle iratokat (Venczel József-. Ifjabb Wesselényi Miklós személyi levéltára. Kolozsvár 2002.) bemutató kötetekből álló sorozatának remekbeszabott folytatása. Minden, a Magyar Királyság középkori históriája után érdeklődő magyar és román szakembernek csak ajánlható beszerzése vagy legalább internetes elérhetőségének (http://mek.oszk.hu/05000/05051) ismerete. * * * Ha a Wass levéltárat bemutató kötetnél arról esett szó, hogy a recenzió írójának nincs könnyű dolga, akkor egy történeti szakbibliográfia esetében ez különösképpen igaz. No, persze ennél csak az összeállító volt nagyobb gondban. Mert általános igazság, hogy a bibliográfiákat mindenki használja, olykor egészen természetesnek véve létezésüket, ám készítőik neve többnyire csak akkor kerül a szakfolyóiratok hasábjaira, ha valaki esetleges hiányosságaikat kéri számon. E „hagyomány" megtörése nem titkolt célja az alábbiaknak. A magyar középkorkutatás, dacára a forrásanyag tisztes mennyiségének, illetőleg a kutatás lassan két évszázada intézményesült létének, a mai napig alapvető kézikönyvek hiányaival (is) küszködik. Ezek sorában az első helyek egyikére a magyar medievisztikai szakbibliográfia vagy legalább egy, másutt Quellenkunde név alatt közismert, forrástani bevezető hiánya bátran odahelyezhető. Naivitás lenne persze részemről azt gondolni, hogy ez egyhamar megszülethet, azonban a legfőbb forráskiadások részletes áttekintése lassan nyomasztó teherként nehezedik a kutatásra, még az internet általánossá válásának korában is. Természetesen előzmények és részfeldolgozások már eleddig is napvilágot láttak. Széles körben ismert Bartoniek Emma nagyszabású áttekintése a magyar történeti forráskiadványokról, amely kötet 1929-ben hagyta el a sajtót. Nagyszerűségén túl azonban bizonyos szempontból még e kötet is hiányos. Gondolok itt elsősorban a 19. századi intézményesülő történetírás megszületése után oly nagy számban napvilágot látott alkalmi iratközlésekre, korabeli nevükön „kalászatok"-ra. Ezeket közismerten nehéz fellelni és összegyűjteni, noha kiadásukat sokszor épp a közölt iratok jelentősége indokolta. Persze nem elégedhetünk meg egyfajta retrospektív bibliográfiai feltárással, mivel e közlési mód napjainkban reneszánszát éli külföldön (elég csupán példaként az egyik legpatinásabb folyóirat, a Deutsches Archiv utóbbi években megjelent köteteire utalni, ahol számos effélével találkozhatunk) és idehaza egyaránt. Anélkül, hogy elítélőleg nyilatkoznék az ilyen kiadásokról — ami nem is áll szándékomban — elmondható róluk, hogy a kutatók „rémei," pontosan szórtságuk miatt. Ha valamiért, hát éppen emiatt hasznosak azok a bibliográfiák, amelyek a jólismert kötetekben megjelent forráspublikációk számbavétele mellett az ilyen szórványközlések teljes körű feltárására is vállalkoznak. Ha pedig arra gondolunk, hogy a 20. század folyamán az egykor volt Magyar Királyság korunkra maradt középkori iratainak jelentős része a mai országhatárokon kívülre került, akkor ez a munka hallatlan fontosságúnak ítélhető. Az osztrák, szlovák, román, szerb és a horvát történetkutatók is használták és használják ezeket az okleveleiket saját országuk múltjának megírásakor. Ebből eredően szisztematikus és még inkább egyedi forrásközléseket