Századok – 2010
KÖZLEMÉNYEK - Veszprémy László: Egy későközépkori világkrónika a Mátyás-kori historiográfiában. Johannes de Utino latin nyelvű krónikájának hazai recepciója
KÉSŐ KÖZÉPKORI VILÁGKRÓNIKA A MÁTYÁS-KORI HISTORIOGRÁFIÁBAN 481 az olvasottakat csak alapanyagnak tekinti, s azt tetszése szerint egészíti ki a rendelkezésére álló további anyagokkal. Végeredményében éppen úgy egyszeri, saját, egyedi használatra szolgáló írásművet tudtak előállítani, mint a világhálóról dokumentumokat letöltögető „modern" ember. A földrajzi távolságok és a nyelvi korlátok emelte akadályok, jórészt a könyvnyomtatásnak is köszönhetően, Európa nyugati és középső részén a 15. századra, ha nem is tűntek el, a korábbiakhoz képest összezsugorodtak. Az olvasó a könyvkiadók kínálatában éppúgy talált osztrák és lengyel, mint cseh vagy magyar történetet. A nemzeti nyelvű nyomtatott történetírás térfoglalásával persze a nemzeti izoláció és elkülönülés új formái jelenek meg. A nyelvi határok is átjárhatókká váltak: elég, ha arra gondolunk, hogy 14. századi kezdemények után, amikor Henrich von Mügeln németül s latinul kivonatolja a magyar krónikaszerkesztést („Képes Krónika"), illetve lefordítják az Európa számára legérdekesebb magyar hagiografikus forrást, Hartvik Szent István-legendáját,67 további értékes német nyelvű magyar krónikaszerkesztés születik, a karintiai plébános, Jakob Unrest tollából (Ungarische Chronik). A hirtelen támadt igényre jellemző, hogy Thuróczy krónikájának néhány évtizeden belül három különálló fordítása készült el, amelyek közül később az egyik nyomtatásban is megjelent.68 A műfajok sokszínűsége jellemző a korszakra: a világi-egyházi közösség által meghatározott püspökség-, kolostor-, dinasztia- és várostörténet mellett megjelent az ezeknél semlegesebb, nagyobb léptékű és szélesebb kitekintésű világ- és tartománytörténetek, évkönyvek. Nem meglepő, hogy legnagyobb és közel azonos számban (60 tétel felett) a világtörténetek, püspökség-, és kolostortörténetek, valamint várostörténetek látnak napvilágot, legalábbis Németországban. Azt is rögtön megjegyezhetjük, hogy az említettek közül a műfaji határok átjárhatósága a világtörténetben a legnagyobb, ugyanis viszonylag könnyen integrál más műfaji elemeket (így például a várostörténetet). A 250 történeti alkotás közül 20 kétnyelvű, a maradéknak pedig közel fele-fele német (115) és latin. A szerzők személyét, azok társadalmi állását tekintve semmi meglepőt nem tapasztalunk: a Sprandel által vizsgált 226 szerző túlnyomó többsége a korszak elején még egyházi, míg az egyháziak előnye a korszak végére 2/3-ra csökken. E tendenciától egyáltalán nem függetlenül a nemzeti nyelv, jelen esetben a német, aránya is egyre növekszik: a kezdeti 5 német és 15 latin aránya kiegyenlítettebb lesz, s 70 latin nyelvűvel 65 német áll szemben, vagy helyesebben mondva egészíti ki azok kínálatát. Műfajokra lebontva egyértelmű, hogy a világtörténeteknél (20: 8 az arány - 6 kétnyelvű), de különösen a püspökség és kolostor történeteknél a latin dominál (54: 4-1 kétnyelvű), míg hasonló arányeltolódást tapasztalunk a német javára a várostörténeteknél (51: 5-4 kétnyelvű) és a dinasztia történeteknél (17:5 - 7 kétnyelvű). A többi műfaj (tartománytörténet, valamint évkönyvek) esetében kiegyenlített az 67 András Vizkelety. Eine deutsche Fassung der Stephanslegende aus dem Jahre 1471. Magyar Könyvszemle 84. (1968) 129-145. 68 Ulrike Bodemann: Johann von Thurocz. In: Verfasserlexikon. Die Deutsche Literatur des Mittelalters. Vol. 11. Ed. Burghart Wachinger. Berlin-New York 2002. 799.
