Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - „Azok a hatvanas évek". Mítosz és történelem 1968 (Ism.: Mark David Pittaway)

244 TÖRTÉNETI IRODALOM ként vitathatóan) ez a folyamat a hatvanas évek végén kulminált az érintett országokban. A tézis támogatói, köztük Arthur Marwick, a brit Open University alapító történészprofesszora, azt az eredményt emelik ki a folyamatból, hogy az eredeti forradalmi célkitűzések „felszivárogtak" az elitbe, és, miközben elvesztették felforgató tartalmukat, olyan áramlatokat tápláltak, amelyek végül lerombolták a hagyományos kulturális hierarchiákat, és egész Nyugat-Európában kiterjesztették a személyes szabadságot. Ezek a paradigmák azonban némiképp korlátozottnak tűnnek, még akkor is, ha „csak" a nyugat-európai realitásokkal szegezzük szembe őket. Igaz, 1968 májusában Franciaország komoly zavargásokat élt át, és a „prágai tavasz" is ekkor szökkent szárba (illetve ekkor tiporták el), de ez a naptári év — szigorúan véve — akkor is csak egy erőteljes tiltakozási hullámot és felfordulást jelölhet - csak az utóbbi sokkal tovább tartott, mint 1968. Noha Párizs van benne leginkább a köztudatban, Európa kapitalista felén Olaszországot rázták meg a legjobban a tömegtüntetések, sztrájkok és megmozdulások a gyárakban, az iskolákban és az egyetemeken. Az országban sok választó kiábrándult a kereszténydemokraták „balközépre" való nyitásából, de az elégedetlenség nem 1968-ban, hanem 1969 „forró őszén" tetőzött, és a tiltakozás csak akkor lanyhult, amikor a kommunisták hajlandóknak mutatkoztak támogatni a kereszténydemokraták rendkívüli intézkedéseit a nemzeti egység kormányaiban 1976 és 1979 között. Az Egyesült Királyságban a munkásmegmozdulások és a diáktüntetések az 1970-es években is folytatódtak, egészen a '80-as években elszenvedett súlyos vereségig, amikor Margaret Thatcher kormánya nem habozott erőszakot alkalmazni a munkások és a szakszervezetek ellen. A fentiekből világos, hogy 1968 még a nyugat-európai munkásmozgalom történetében sem jelentette az „utolsó fejezetet". További kritikám a mítosszá izmosodott narratívát elfogadó irodalommal szemben, hogy csak „1968" progresszív, baloldali dimenziójára fókuszál, elfeledkezve arról, hogy a '60-as évek végén a jobb-, sőt a szélsőjobboldal is radikalizálódott. Hogy angol példánál maradjunk: 1968 „fémjelzi" a konzervatív politikus, Enoch Powell „vérfolyókról" elhíresült beszédét, illetve innen datálhatjuk a bevándorlás-ellenes populizmus jelentős politikai erőként való megjelenését. De említhetném az 1967-es görög katonai puccsot, illetve az 1973-as chileit - mind a kettő nagy csapást mért a politikai baloldalra, és ellentmond a „hatvanas évek" baloldali mítoszának. Olaszországban a tömegtüntetések működésbe hozták a „feszültség stratégiáját", miközben az olasz állami erők által (is) támogatott szélsőjobb visszaszorította a baloldali mozgalmat. Észak-Írországban a katolikus kisebbség körében szervezett helyi polgárjogi mozgalmak körüli politikai feszültség végül kirobbantott egy harmincéves polgárháborút, és egy sor államnak, köztük az NSZK-nak és Olaszországnak az 1970-es években is igen komoly gondot okozott a politikai terrorizmus. Végezetül, ahogyan a chilei példa is illusztrálja — és ne feledkezzünk el a szörnyű háború hatására sem Vietnamra — az események nem szakíthatok ki a globális, és specifikusan a hidegháborús kontextusból. Csehszlovákia — és esetleg Lengyelország és Jugoszlávia — esetét leszámítva Közép-és Kelet-Európa gyakran kimarad a '68-as vizsgálódásokból. A tanulmánykötet nagy érdeme, hogy sokféleképpen demonstrálja, miképpen kapcsolódtak a helyi események a globális folyamatok térképéhez. A tanulmányok felvetik és eredeti módon válaszolják meg azt a kérdést, mi volt a tömegmegmozdulások társadalmi és politikai jelentése a vizsgált időszakban, és mit jelentett globális szinten a „nagy lázadás". Ennek egyik példája éppen a nemzetközi szakirodalomban kevésbé vizsgált magyar eset. A magyar történelemben '68 klasszikus értelmezése szinte csak a gazdasági reformhoz kapcsolódik: ekkor lépett életbe egy, sok szempontból Buharin elképzeléseire hajazó, reform-szocialista modell, ami a '70-es és '80-as években a „legvidámabb barakká" tette Magyarországot a szovjet blokkban. Kevesen vizsgálták azonban a magyar eseményeket egy szélesebb nemzetközi kontextusban. Bartha Eszter tanulmányában megmutatja, hogy a magyar gyárakban is megfigyelhető volt a nyugat- és kelet-európai munkástiltakozáshoz hasonló politikai hangulat, akkor is, ha a tiltakozás nem öltött erőszakos formát. Mi több, a munkástiltakozás túlment a pusztán általános panaszon, és fenyegetést jelentett a „létező szocializmus" gazdasági és politikai rendjére. Ezt a kihívást az akkori rezsim könnyebben és gyorsabban felszámolta, mint az Nyugat-Európában sikerült, de az 1968 és 1972 között események sok szempontból előre jelezték azokat a problémákat, amelyek miatt húsz évvel később összeomlott a szocialista államrend; és nemcsak Magyarországon. Mind Bartha, mind pedig Földes György tanulmányából kiderül, hogy a rezsim mindenhol megpróbálta alárendelni a szélesebb demokratizálás programját a szocialista modell piacosításának: miközben a politikai harcok közepette igyekeztek a gazdasági szférában minél többet megőrizni az új gazdasági mechanizmusból, amikor további demokratizálásra került sor, akkor semlegesíteni próbálták a reform ilyetén hatásait. így egyre inkább előtérbe kerültek