Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - „Azok a hatvanas évek". Mítosz és történelem 1968 (Ism.: Mark David Pittaway)

245 TÖRTÉNETI IRODALOM az értelmiségi és politikai vitákban a piaci modellek, noha Magyarország egészen a '80-as évek végéig valójában távol állt még a „szocialista vegyes-gazdaságtól", aminek létrehozását a reform megcélozta. Az 1968-as történet azonban egy hosszú folyamatba illeszkedik, amely folyamatban a piac mint modell végül kulturális hegemóniára tett szert a gazdasági vitákban. Ez a folyamat döntő jelentőségűnek bizonyult az 1989-90-es nagy átalakulásban, és ma is meghatározza a gazdasági alternatívákról folytatott vitát Magyarországon. Miközben a '60-as évek végén Magyarország különleges politikai konfigurációt tudhatott a magáénak, a kötet bebizonyítja, hogy az korántsem volt kivételes. Ahogyan Juhász József írása megmutatja, hasonló folyamatok zajlottak Jugoszláviában, ahol az időszak politikai megmozdulásai még brutálisabb piacosításra kényszerítették a pártot, ami jelentősen növelte a jugoszláv munkanélküliséget (amin csak a Németországba és az Északnyugat-Európába való kivándorlás tudott segíteni) és tovább nyitotta az ollót szegények és gazdagok között. Súlyosbította a helyzetet a helyi állam-szocialista modell demokratizálás nélküli decentralizációja: ez, együtt a piacosítás miatt egyre inkább hitelüket vesztő szocialista eszmékkel, mintegy „megágyazott" a '80-as és '90-es évek elvaduló nacionalizmusának. Véleményem szerint a jugoszláv és a magyar eset sokkal fontosabb a rendszerváltás megértése szempontjából, mint az olyan sokat idézett csehszlovák példa, amellyel a kötet egyébként csak érintőlegesen foglalkozik. A csehszlovák reformkísérlet — az egyébként kevéssé ismert keletnémet reformhoz hasonlóan — mind politikai, mind gazdasági értelemben rövid életűnek bizonyult. Lengyelország esete — és sok szempontból az 1956-ot követő története — kivételesnek látszik a régióban, és ezt a különlegességet szépen demonstrálja Mitrovits Miklós tanulmánya a kötetben. A kötet címe komoly kihívást ad a szerzőknek, hiszen „elvárás", hogy esettanulmányaikat az 1968-as események szélesebb globális historiográfiájába ágyazzák bele (amely sok esetben — a „prágai tavaszt" leszámítva — nem akar tudni a kelet-európai eseményekről). Inspiráló és egyben provokatív bevezetőjében Krausz Tamás fontos lépést tesz ebbe az irányba, amely lépést a nemzetközi tudományos közönségnek is a figyelmébe ajánlok. Számomra nagyon meggyőzően érvel amellett, hogy az 1968-as kelet-európai és globális történések közötti összefüggés vizsgálata pesszimistább képet ad az eseményekről, mint amit a „nagy lázadás" létező irodalma feltételez. Miközben, mondja Krausz, a tiltakozás progresszív és baloldali kihívást jelentett a létező rendre, az eliteknek a kihívásra való reagálása és a forradalmi célok semlegesítése mind kulturális, mind pedig politikai értelemben szerves részét képezi az 1970-es években felemelkedő neoliberális korszak történetének. Ebből viszont az következik, hogy a régióban és a régión kívül működő történészeknek nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk a megmozdulások vereségére és a vereség okaira. Meg kellene vizsgálniuk azt a kérdést, hogy miért és hogyan tűnik el az egalitárius elem a politikai programokból Thatcher alatt Nagy-Britanniában, vagy Bettino Craxi alatt Olaszországban a '80-as években, miközben az elitek fenntartás nélkül a magukévá teszik a „kevesebb állam" jelszavát. Krausz írása egyben kihívás a '60-as évek nem-marxista, liberális értelmezésére, amely „államellenes" kulturális forradalomként tekint '68-ra. A konfliktus intenzitása a kontinensen az 1970-es, sőt még a 80-as években is azonban arra vall, hogy valódi kihívás érte ekkor a hidegháborús politikai világrendszert, amit a mozgalom ellenfelei is nagyon valóságosnak éreztek. A '89 utáni neoliberális konszenzus miatt „divatos" dolog volt történészek körében is azoknak a politikai, gazdasági és osztálykonfliktusoknak a „kikozmetikázása", lekicsinylése, amelyek a 60-as és 70-es években valódi társadalmi mozgásokat eredményeztek, mind Keleten, mind Nyugaton. Ezért is fontos, hogy történészként megújult figyelmet szenteljünk a második világháború utáni Európa társadalomtörténetének, amely elválaszthatatlan a kontinens politikatörténetétől, ha az események mögött összefüggéseket keresünk. A két világháború közötti időszak gazdasági stagnálása után az 1950-es és 60-as évek gazdasági növekedése Európa mindkét felén azt eredményezte, hogy jelentősen megnőtt az ipari munkásosztály létszáma és súlya. Milánó, Torino, és az észak-olasz iparvárosok gyáraiba éppúgy özönlöttek a dél-olasz bevándorlók, mint ahogyan a magyar, lengyel, román ipar- városok emberigénye is valóságos népvándorlást indított el Keleten (amit persze sok országban külön „ösztönzött" az erőszakos kollektivizálás politikája). De Nyugaton, Franciaországban és Spanyolországban is megfigyelhető a falvakból való kiáramlás. 1970 táján több európai munkás dolgozott az iparban, mint bármikor azelőtt vagy azután - és ez igaz volt a kontinens mindkét felére. Miközben a neoliberális időszakban nem „illett" elmondani ezt a tényt, éppen ideje, hogy végre rámutassunk. Mark David Pittaway