Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Balogh Margit: A magyar katolikus püspöki kar tanácskozásai 1949-1965 között. Dokumentumok I—II. kötet (Ism.: † Gergely Jenő

242 TÖRTÉNETI IRODALOM re jobbik esetben felszentelt segédpüspök helynökök, a Szentszék által kinevezett apostoli kormányzók kerültek, akik teljes jogú tagjai lettek a konferenciáknak. Ám egyre gyakrabban fordult elő, hogy a békepapok közül valamelyik Ordinarius által kényszerből kinevezett vikárius lett a konferencia résztvevője. A Kádár-korszakban, 1964 után pedig az újonnan kinevezett püspökök, segédpüspökök is csak olyan személyek lehettek, akiknek kinevezéséhez az Állami Egyházügyi Hivatal (formálisan az Elnöki Tanács elnöke) előzetesen hozzájárult. A régi, tekintélyes püspökök érthetően gyanakvással fogadták a „homo novusokat", mert azok nem is titkolva az állam, és nem az egyház érdekeit képviselték. Különösen nagy visszatetszést váltott ki Beresztóczy Miklós esztergomi kanonok, a békepapi mozgalom egyik legfőbb vezetőjének 1950-ben esztergomi káptalani helynökké, majd 1951-ben esztergomi általános helynökké történő kierőszakolása. Az egyébként tehetséges és püspök-várományos Beresztóczyt a Mindszenty-per kapcsán tartóztatták le, de nem ültették a vádlottak padjára, miután a fizikai kínzásokat elviselni nem tudó papot besúgónak beszervezték. így egészen 1956-ig Beresztóczy önkényesen részt vett a püspöki konferenciákon, annak ellenére, hogy ezt jóformán minden egyházi tudta. De nem csökkent a vele szembeni ellenszenv 1956 után sem, amikor a Szentszék másik két magyar katolikus békepappal együtt kiközösítette. Logikusnak tűnik ezek után, hogy a püspöki konferenciákon nem születhettek autonóm érdemi döntések, hanem a hatalom parancsainak próbáltak az egyház létének megőrzése érdekében sokszor elviselhetetlen módon, az egyházi vezetés hitelét aláásó következményekkel eleget tenni. Nagyon valósághűen mutatja az 1950-es évek egyházának szomorú helyzetét, hogy a letartóztatott, bebörtönzött püspökökről a konferenciákon jóformán szó sem esett, 1956 után pedig egyetértésüket is kifejezték a „rendszerrel ellenségesen szembenálló" főpapok vagy más egyháziak félreállításával. Az 1950-es egyezmény létrejöttétől pedig sokkal többet elárulnak az arról felvett, az egykori Állami Egyházügyi Hivatalban őrzött jegyzőkönyvek, mint a püspöki konferenciák jegyzőkönyvei. Míg Nagy Imre 1953-as hatalomra kerülésekor megalapozatlan reményeket fűztek a meghirdetett új kormányprogram egyházpolitikai konklúzióihoz, addig az 1956-os forradalom alatt nem tartottak teljes körű konferenciát, annak leverését követően pedig megint csak a hallgatás következett. Már-már egy krimibe illő abszurditások közé tartozik, hogy egy esetben még az is előfordult, hogy nem lévén a püspöki karnak elnöke, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének elnökletével tanácskoztak a püspökök. Nagyon érdekes, hogy a magyar kormány és a Szentszék 1964-es megállapodása — ami egyértelműen Kádárék sikere volt — nem hozott érdemi változást a főpapok helyzetében, és nem volt „téma" a konferenciákon sem. A magyar ordinariusok helyzetét nem könnyítette meg az Apostoli Szentszék új keleti politikája sem, amely elsődleges célnak egy legálisan működő hierarchia biztosítását látta még olyan áron is, hogy ez a hierarchia jobban függött az államtól, a politikai hatalomtól, mint Rómától. A nagy terjedelmű és roppant gazdag anyagból csábítónak tűnhetne tovább szemezgetni és így érzékeltetni a Rákosi-korszak, az 1956-os forradalom, a kádári megtorlás, majd az 1964-es részleges megállapodásba torkoló látszólagos megbékélés mibenlétét. Az ilyen nagy volumenű anyag tárgyszerű ismertetésére aligha van lehetőség, a látványosan érdekes, unikális esetek kiragadása pedig dezorientálná az olvasót. Ezért vállalkoztunk inkább a munka módszertani vonatkozásainak ismertetésére, elemzésére bizonyítva, hogy az egyháztörténet írás nem teológiai tudomány, hanem a történelemtudomány egyik fontos része. Balogh Margit forrásközlésének jegyzetapparátusáról külön is kell szólnunk. A dokumentumokhoz különféle jellegű jegyzeteket kellett írnia. Nyilvánvaló, hogy ma már az „egyházi latin" a fiatalabb egyháziak számára is okozhat értelmezési nehézségeket, nem is szólva a korszakkal foglalkozó történészek többségéről. Ezért a latin teológiai vagy kánonjogi szakkifejezéseket, szavakat vagy akár mondatokat le kellett fordítani magyarra, amelynek szakszerűségét tapasztalt és kiváló latinista egyháziak (Gárdonyi Máté, Rosdy Pál) segítették a szerkesztőnek biztosítani. Ugyancsak következetesen végigvitt a jegyzetekben az előforduló személyekről adott tájékoztatás (életrajzi adatok, stallum stb.). Ha a közölt szövegekben az olvasó által nem értelmezhető utalások vannak személyekre, eseményekre vagy más dolgokra, akkor Balogh Margit a tájékoztató, adatközlő lábjegyzeteket alkalmazza. Úgy tűnik, hogy a jegyzetek legalább a két kötet terjedelmének negyed részét kiteszik. Ezeket talán lehetett volna szelektálni, a közismertnek tűnő dolgokat felesleges jegyzetelni. Még inkább ki lehetne gyomlálni a jegyzetekben előforduló ismétléseket. A második kötetben a 1275-től 1474. oldalig találhatók a nagy gonddal összeállított mellékletek, amelyek a dokumentumok használatát is megkönnyítik. 10 oldalon át közli a forrásokban, illetve az általa írt bevezetőben vagy jegyzetekben előforduló rövidítések jegyzékét és azok feloldását. A Függelékek élén Borovi József „A magyar katolikus püspöki kar elnökei 1945-1976 kö-