Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Balogh Margit: A magyar katolikus püspöki kar tanácskozásai 1949-1965 között. Dokumentumok I—II. kötet (Ism.: † Gergely Jenő

241 TÖRTÉNETI IRODALOM val. Megbízhatóságuk csökken, ha csak egy, vagy csak egy töredékes forrás található az adott kérdésre. Úgy tűnik, ha eltekintünk az ideológiai-politikai felhangoktól, a leginkább informatívak az államvédelmi hírszerzés által gyűjtött anyagok. A résztvevők magánjellegű feljegyzései is sokszor pótolják a jegyzőkönyveket, de ezek szerzőinek arra is gondolniuk kellett, hogy a rendőrhatóság bármikor házkutatást végezhet a püspöki palotában, és ezek az iratok bűnjelként szerepelhetnek. A legkevésbé informatívak a konferencia az idő szerinti elnöke által hitelesített (aláírt) jegyzőkönyvek, amelyek 1948 előtti példányai közelről sem szorulnak ilyen jellegű kiegészítésekre. (Ami nem jelenti azt, hogy ne kellene ezeket is kellő forráskritikával kezelni.) Nem egy esetben előfordul, hogy a háromféle forrás más-más információt tartalmaz az adott konferenciáról, amik lehetnek tárgyi vagy értelmezési eltérések. A szerkesztő egyébként alapos és részletes, informatív jegyzetapparátusában azonban tartózkodik attól, hogy ilyen esetekben állást foglaljon, vagy eldöntse, hogy melyik közlés felel meg a valóságnak. A dokumentumközlés forrásbázisa hosszas és alapos kutatómunka eredményeként állt össze. Hol voltak ennek fő lelőhelyei? Először is az egyházi levéltárak: az Esztergomi Prímási Levéltár, valamennyi magyarországi egyházmegyei levéltár, a pannonhalmi Szent Benedek Rend levéltára. Ez teljes körű „egyházi" iratgyűjtést tett lehetővé, kivéve az Apostoli Szentszék Magyarországgal kapcsolatban keletkezett iratait, amiket a Vatikáni Titkos Levéltárban őriznek. Ezek azonban jelenleg még a pápai rendelkezés szerint senkinek sem kutathatók, így a szerzőn sem kérhetjük számon ennek mellőzését. (Tegyük hozzá, hogy e témában ott valószínű nem is a legfontosabbnak tartott titkos iratok keletkeztek.) A másik, egyházpolitikai és egyházi kérdésekkel foglalkozó szervnek, az Állami Egyházügyi Hivatalnak az irattára az, ahol fontos források maradtak fenn. (Ezek a Magyar Országos Levéltárban álltak a szerkesztő rendelkezésére.) A harmadik, de igencsak fontos lelőhelye a dokumentumoknak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, ahol Balogh Margit hatalmas mennyiségű idevágó dokumentumot kutathatott fel. A primer forrásfeltárás mellett nem hagyta figyelmen kívül a korábbi forrásközleményeket, memoárokat, visszaemlékezéseket sem. Balogh Margit bevezető tanulmánya kellőképpen tájékoztat bennünket munkájának előzményeiről és az általa kitűzött célokról. A köteteiben szereplő dokumentumok helyes értelmezését segíti, hogy már itt ismerteti azok jellegét: a konferencia jegyzőkönyveinek, a püspöki kaiegyes tagjai feljegyzéseinek, a grémium által kiadott körleveleknek, nyilatkozatoknak, végül az állambiztonsági jelentéseknek a mibenlétéről. Külön szól a püspöki konferencia tagjairól és annak tényleges, esetenként kánonilag meg nem engedett résztvevőiről, a tanácskozások helyszínéről és gyakoriságáról. A módszertant illetően figyelmet érdemlő az is, amit forrásközlésének szempontjairól ugyanitt ír. A szerkesztő sikerrel rekonstruálta a püspöki konferencia résztvevőinek listáit. Míg a polgári korban annak teljes jogú tagjai csak az elnöklő hercegprímás mellett a megyés főpásztorok és a pannonhalmi főapát voltak, az apostoli kormányzók, káptalani helynökök vagy a vikáriusok, a két háború között még a meghívott tábori püspök is, csak tanácskozási joggal vett részt a megbeszéléseken. (A konferenciát a prímási irodaigazgató készítette elő, és a jegyzőkönyvet gyorsírással is ő vezette. A gépelt változat nyomdai korrektúráját az elnöklő hercegprímás és két felkért hitelesítő püspök írta alá.) 1949-től azonban e téren is gyökeresen megváltozott a helyzet. A bíboros prímás 1948 végétől akadályozva volt, utána a rangidős kalocsai érsek, Grősz József elnökölt. 1951-ben őt is bebörtönözték, és az elnöki teendőket a harmadik érsek, Czapik Gyula egri érsek látta el 1956 tavaszán bekövetkezett haláláig. Ekkor visszatért hivatalába Grősz érsek, s az ő halála után Hamvas Endre csanádi püspök, majd kalocsai érsek lett az elnök. A konferenciák előkészítésének feladata tehát az ő irodájukra hárult, de azokat mindig Budapesten tartották. Logikus lenne, hogy a jegyzőkönyvek is ott legyenek találhatók, ahol az elnök székhelye volt, de ez közelről sem így van. A konferenciák ideje is alapvetően megváltozott. Míg 1945 előtt évente két konferenciára — tavasszal és ősszel —- került sor a budai prímási palotában, Mindszenty idejében előbb csak évente 3-4 alkalommal, majd 1947-48-ban egyre sűrűbben tartottak értekezleteket. 1949 januártól általában havonta voltak a tanácskozások, leggyakrabban a Központi Szeminárium épületében (miután a várbeli prímási palota az ostrom után romokban hevert.) Ezeknél azonban fontosabb változás volt, hogy alapvetően módosult a konferencián résztvevők kiléte. A megyés főpásztorok, akik és ameddig szabad lábon maradtak, rendszeresen részt vettek ezeken (csak az idősebbek betegség okán hiányoztak). Ám amint egyre több püspöki stallum üresedésben volt, vagy az illető Ordinarius akadályozva volt (bebörtönözték, internálták, házi őrizetben tartották), helyük-