Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Justus Pál (Ism.: Hajdú Tibor)

237 TÖRTÉNETI IRODALOM sadalom fejlődését az általunk kívánt irányba vezetni, demokratikus formák között kell érvényesíteni a proletariátus diktatúráját." A fenti, Strassenreiter által idézett álláspont elégséges magyarázat Justus elvi és politikai elszigeteltségére. Az SZDP vezetői, Peyer, Mónus és a többiek a marxinál sokkal mérsékeltebb politikát követtek, de ragaszkodtak a párt marxista hitvallásához: ezzel az ellentmondással maguk is tisztában voltak, épp ezért nem örültek, ha valaki nyíltan felfedte. Ők a nyugati hatalmak győzelme esetén nekik megfelelő reálpolitikára törekedtek. A moszkvai kommunista vezetők viszont a proletárdiktatúra szovjet értelmezését tették magukévá, de 1949-ig ők sem nyíltan, hanem ködösítve. Justus demokratikus diktatúrájával nem tudtak mit kezdeni, hiszen a proletárdiktatúrának Magyarországon nem lehetett demokratikus többséget szerezni. Ezért Justus akkor sem kellett volna nekik, ha nem tekintik „trockistának". Ehhez még hozzátenném: az elvi ellentéten túl az SZDP-ben személyes okai is voltak annak, hogy a Justusnál mérsékeltebb felkészült fiatal ideológusok, mint Fejtő, Szalai Sándor vagy éppen az 1938-39-ig aktív SZDP-tag Veres Péter (akinél még származása sem lett volna akadály) nem juthattak vezető szerephez. Az 1918-19-es forradalmak bukása után emigrációba kényszerültek a párt művelt teoretikusai: Kunfi, Rónai, Ágoston és a többiek, az emigrációban a kommunistákhoz csatlakozottakról, mint Varga Jenő, Pogány, Czóbel nem is szólva. így kerülhettek az első vonalba az olyan autodidakta, középiskolát sem végzett publicisták, mint Mónus vagy Szakasits Árpád, akik persze ragaszkodtak pozíciójukhoz. A háború után megváltozott a helyzet, a képzett szociáldemokraták előtt néhány évre nagy karrier-lehetőségek nyíltak: a régi vezetők egy részét a háború végén megölték, mások kiöregedtek, megint mások átléptek a kommunista pártba. így a bori haláltábort túlélt Justusnak (bori megpróbáltatásait Csapody Tamás ismerteti) sorsa néhány évre tért nyitott. Igaz, a sötét jövő előre vetette árnyékát: mikor Temesváron át Szegedre érkezett, Révai József mint trockistát azonnal elvitette az NKVD-vel. Az SZDP budapesti vezetősége erről értesülve kiszabadította, így néhány heti fogság után 1945 január második felében visszatérhetett a fővárosba. Itt rögtön a párt sajtó- és propaganda osztályának vezetője lett. A különböző átszervezések után is ő irányította ezt a területet, de hamarosan az oktatási osztályt is ő tartotta kezében, majd az ezeket az osztályokat felügyelő ideológiai főosztály vezetője. Az 1945 augusztusi kongresszuson beválasztották a pártvezetőségbe, amelynek az SZDP megszűnéséig tagja maradt, ugyancsak 1945-től 1949-ig parlamenti képviselő volt. Nagyobb elméleti munka írására — amire mindig is készült — ekkor már nem a lehetőség, csak az idő hiányzott. Számos hosszabb-rövidebb publikált tanulmányában fent vázolt baloldali szociáldemokrata nézeteit fejti ki. Justus sajátos helyet foglalt el az 1945-1948-as évek politikájában. Nem volt a KP beépített embere, mint többek között Marosán, elvi meggyőződésből harcolt a régi, mérsékelt vezetők -Szeder, Peyer - kiszorításáért, a KP-val való szoros együttműködésért, fenntartva az SZDP különállását. Baloldalisága rokonszenves volt pártja sok tagja, főleg a fiatalok számára, mint például az általa kiadott jelszó is: „Ma a demokráciáért - holnap a szocializmusért!" Az is tetszett, hogy többször baloldalibbnak mondta pártját az MKP-nál, mert utóbbi ködösítésével szemben nyíltan beszélt a szocialista célokról. Ettől persze a kommunista vezetők nem szerették jobban Justust, mind addig. Ő viszont valahogy nem figyelt arra, hogy a két munkáspárt közeledésének forszírozásával maga alatt vágja a fát. Strassenreiter ezt bizonyos fokú naivitással magyarázza, amiben nem hiszek - olyan okos ember számára, mint Justus, a probléma rejtve nem maradhatott. Inkább azt gondolnám, hogy ahhoz a kihalóban levő politikus-típushoz tartozott, amely személyes sorsát elhanyagolta, ha elvei érvényesülése forgott kockán. Jemnitz János behatóan ismerteti Justus elméleti munkásságát, fontosabb írásait, méltatja, hogy Justus szerkesztette meg az új, Szabó Ervin régi összeállítása óta nagyon hiányzó kétkötetes Marx-Engels válogatást. Justus irányította a párt elméleti folyóirata, az 1938-ban betiltott Szocializmus újraindítását, saját cikkei nagy részét is ott publikálva. Jemnitz még jól ismerte Justust s így megoszthatja az olvasóval személyes emlékeit is. Elmondja, hogy részt vett azokon a rendszeres találkozókon, amelyeket 1956 után Vajda Imre lakásán tartott évekig a három, Rákosi börtöneit megjárt baloldali szociáldemokrata harcostárs: Vajda, Justus és Horváth Zoltán. Mint írja: „1956 decemberében a volt baloldali szociáldemokraták tanácskozást tartottak Vajda Imre lakásán, amely után közös, többek által aláírt levelet küldtek Kádár Jánosnak. A levél a helyzet kritikus elemzését tartalmazza, nyitva hagyva a csoport esetleges együttműködését az MSZMP-vel. A levelet Justus Pál is aláírta, feltehetően a levél egyik megfogalmazója is ő volt." Ezt a levelet, amelyben aláírói feltételekhez kötötték együttműködésüket,