Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Handbuch der Religions- und Kirchengeschichte der Böhmischen Länder und Tschechiens im 20. jahrhundert (Ism.: Fejérdy András)

234 TÖRTÉNETI IRODALOM érni. Katharina Kunter tanulmányából tudjuk például, hogy az evangélikus egyház zsinati tanácsát arra kényszerítették, hogy a disszidens lelkészeket függessze fel hivatalukból, és az igehirdetés jogát is vonja meg tőlük. A katolikus egyház elleni fellépések során szintén fontos szerepet játszottak a mesterségesen keltett belső viszályok. Jó példája ennek az az akció, amellyel a prágai érsekség 1000 éves évfordulójára Tomasek bíboros által szervezett ünnepségek sikerét ásták alá. A millennium ugyanis nem egyszerűen az állami hivatalok ellenállása miatt volt sikertelen: a kudarchoz és a főpásztor kezdeményezésének elszigeteléséhez nagymértékben hozzájárult a Pacem in terris aktivitása is. Zdenëk Demel írása kitűnően vázolja, hogy a vallási tevékenység bénítása mindazonáltal nem kizárólag az egyház főpásztorait érintette, hanem az egyszerű híveket is. Többek között utal Vaclav Benda 1978-ban leírt soraira, miszerint az állami represszióval szemben a katolikus egyházat leginkább az a veszély fenyegeti, hogy tagjai a magánszféra gettójába vonulnak vissza, és ezzel közvetetten támogatják az állam szekularizációs szándékait. A vallás gettóba vonulásának reális veszélye egyúttal azt is jelzi, hogy a hatvanas és hetvenes évek egyházpolitikája bizonyos tekintetben Csehszlovákiában is sikeresebbnek bizonyult, mint az ötvenes évekre jellemző nyílt elnyomás. Egyházi körökben ugyanis a legsötétebb sztálinista időkben is többen reménykedtek a szabadság visszanyerésének és a viszonyok megváltozásának lehetőségében, mint az elnyomás burkoltabb formáit alkalmazó hetvenes években. Jaroslav Cuhra átfogó tanulmányából kitűnik, hogy a „normalizáció" folyományaként létrejött egyházpolitikai visszarendeződésben csupán a kommunista rendszer utolsó évtizedében állt be lassú változás. Bár rövidtávon nem oldotta fel az egyházak társadalmon belüli elszigeteltségét, hosszabb távon tagadhatatlan jelentősége volt annak, hogy a Charta 77-et a különböző egyházakhoz közel álló értelmiségiek, lelkészek és papok is aláírták. A katolikus egyház esetében mindazonáltal csak II. János Pál megválasztása után, a Casaroli nevével fémjelzett korábbi szentszéki keleti politika fokozatos átalakulásának következtében indult meg az emancipáció az állami hatalom ellenőrzése alól. A folyamatban döntőnek bizonyult, hogy az új pápa követelésére előbb lépésről-lépésre elszigetelték, majd teljesen kizárták az egyház életéből a Pacem in terris mozgalmat. A vallási élet gettóból való kilépésének plasztikus példája ugyancsak a katolikus egyházhoz kapcsolódik. 1985-ben, Metód halálának 1100 éves ünnepén olyan cselekvőképességről tett tanúságot a velehradi zarándoklat több mint 100 000 résztvevője, amire egy évtizeddel korábban még gondolni sem lehetett, és ami magukat az esemény átélőit is meglepte. A zarándoklat ugyanis a rendszerrel szembeni passzív ellenállás demonstratív alkalmává vált, amikor a zarándokok nem voltak hajlandóak engedelmeskedni a kommunista hatóságok intézkedéseinek, melyek az esemény megzavarását célozták. A zarándokok szilárd higgadtsága már olyan erőt jelzett, amellyel szemben a korábban nem egyszer teljhatalommal eljáró állami szervek nem mertek beavatkozni. A kötet negyedik egysége némiképpen megtöri a kronologikus ívet. Itt Rainer Bendel önálló fejezetben tárgyalja az elűzött szudétanémetek sorsát. A szerző hangsúlyozza, hogy a németek kitelepítésének ugyan elsődlegesen etnikai és politikai motívumai voltak, de nem hanyagolható el ennek az eseménynek egyháztörténelmi vonatkozása sem, hiszen a kitelepítettek egyúttal katolikus, protestáns vagy ókatolikus hívek is voltak. Az áttelepítések nyomán pedig az egyes csoportok felekezeti hovatartozása sajátos jelentőségre tett szert. Letelepítésük helyén ugyanis már létező felekezeti-egyházi struktúrák és közösségek fogadták őket, amelyek kisebb-nagyobb mértékben segítették az új környezetbe való integrálódást. A tanulmány szerzője mindazonáltal arra is felhívja a figyelmet, hogy a vallásgyakorlás területén az otthonról hozott hitéleti formák nem egy esetben elidegenítő jellegű különbségeket is takartak. A kitelepített katolikusokkal kapcsolatban használatos gúnyos kifejezés — „römisch-katholisch" (római-katolikus) helyett ugyanis előszeretettel nevezték őket „böhmisch-katholisch"-nak (cseh-katolikus) — jól példázza az eltérő vallási hagyományokból fakadó nehézségeket. Éppen ennél fogva az áttelepítettek integrációja legtöbbször nem úgy valósult meg, hogy az újonnan érkezőket egyszerűen hozzácsatolták egy már létező közösséghez, hanem első lépésként átmeneti közösségeket, vagy speciálisan a kitelepítetteknek szóló szertartásokat (pl. zarándoklatokat) szerveztek. Bendel végül hangsúlyozza, hogy a teljes integrációban a későbbiek folyamán fontos szerepet játszottak a különböző szervezetek is, mint a katolikusok esetében például az Ackerman-közösség vagy a Königsteinben létrehozott központ. A világnézeti és felekezeti különbségektől függetlenül a kitelepítettek közös vonása volt, hogy a húszas és harmincas években szerzett társadalmi tapasztalataikat igyekeztek arra használni, hogy impulzusokat adjanak az új rend kiépítéséhez. Rainer Bendel tanulmányában példaként Paulus