Századok – 2010

TANULMÁNYOK - Szabó András Péter: Menyegzőtől mennyegzőig. Gondolatok a házasságkötési szokásrend magyarországi fejlődéséről

1060 SZABÓ ANDRÁS PÉTER a teljesen felbonthatatlannak tekintett, jelen idejű ígéretet megfogalmazó há­zasságkötéstől (sponsalia de praesenti).11 0 A párizsi iskola ezzel — legalább is elméleti síkon — megalkotta a keresztény házasságkötések ma is ismert rend­jét, amelynek első, előkészületi fázisát a római jogi eredetű eljegyzés képezte, a második fázist pedig a valószínűleg a germán jogból megörökölt házasságkötés. Nézetük szerint egy személy két egymást követő „eljegyzése" (sponsalia) közül mindig az az érvényes, amelyben a házassági szándékot jelen idejű szavakkal Cde praesenti) fejezik ki, és nem az a döntő, hogy melyiket hálták el. A két irány­zat vitáját a kánonjogászként is elismert III. Sándor pápa (1159-1181) zárta le, lényegében inkább a párizsi iskolának adva igazat. Gratianusnak az elhálás je­lentős jogi szerepéről vallott nézetei mindössze két részletben érvényesültek: a nem elhált házasság esetén az egyház engedélyezte a házasfelek valamely szer­zetbe való belépését, pápai diszpenzáció révén pedig akár a válást is, illetve elis­merte, hogy a jövő idejű szavakkal kifejezett házasságkötési szándékot is érvé­nyes házassággá változtatja az elhálás (sponsalia de futuro carnali copula subsecuta). Bár a változtatások a házasság feletti egyházi befolyás növelésére irányul­tak, a consensus kizárólagos hangsúlyozása folytán átmenetileg mégis a jogin­tézmény társadalmi kontrolljának gyengülésével jártak. Az egyház ugyanis sa­ját kánonjogi elvei miatt kénytelen volt azokat a házasságokat is érvényesnek elismerni, amelyek nyilvánosság és formális szertartások nélkül, a szülők bele­egyezését sem kérve köttettek meg (matrimonium clandestinum),1U Érthető tehát, hogy hamarosan a klandesztin házasságok elleni küzdelem vált a házas­sági jog fejlődésének fő motorjává. A házasság az egyház szemében továbbra is olyan szentség maradt, amelyet a felek egymásnak szolgáltattak ki, de ehhez egyre inkább megkívánták a nyilvánosságot, a pap hitelesítő szerepét.11 2 A ne­gyedik lateráni zsinat (1215) ennek megfelelően előírta a házasságkötések papi megáldását, ráadásul az esemény háromszori előzetes hirdetését, illetve tanúk jelenlétét is szükségesnek tartotta. Igaz, a klandesztin házasságok érvényessé­gét ez a szabályozás sem vonta kétségbe.11 3 A késő középkori fejlődés végső soron mégis az egyház szerepének lassú, de folyamatos erősödését hozta. Az egyházi szertartás sok helyen a megkötött házasság utólagos megáldására szorítkozott, de máshol már a kétfázisú házas­ságkötés sorrendben második fontos cselekményéhez, a menyasszony átadásá­nak rítusához (traditio/Trauung) kapcsolódott. A pap itt kiemelt helyzetű ta­núból ceremóniamesterré lépett el: a menyasszony rokona vagy egy megbízott harmadik személy (orator/FürSprecher) helyett már ő bocsátotta a lányt a vőle­gény kezébe, a szertartás pedig a magánházakból és közterekről egyre inkább a templomokba költözött.114 Még a középkor végén is jellemző volt azonban, hogy 110 Georges Duby\ A lovag, a nő és a pap. A házasság a középkori Franciaországban. Bp. 2006. 203-204. 111 Gillis, J. R.: For better i. m. 20. 112 Ozment, S.: When Fathers Ruled i. m. 25-26. 113 Harrington, J. F.: Reordering Marriage i. m. 57. 114 Hans Bächtold: Die Gebräuche bei Verlobung und Hochzeit mit besonderer Berücksich­tigung der Schweiz. Eine vergleichend volkskundliche Studie. (Schriften der Schweizerischen Gesell-

Next

/
Oldalképek
Tartalom