Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Soós István: Esterházy Pál nádor és a Neoacquistica Commissio IV/801
régi hagyományokhoz makacsul ragaszkodva ismét hozzáfogott vármegyéje igazgatásához, mégpedig anélkül, hogy e tevékenységében a központi hatalom valójában akadályozni tudta volna. Azt az udvarnak mégis sikerült elérnie, hogy eleinte megbízható híveit ültette a vármegyei adminisztrációk élére. Számos esetben pedig a visszahódított földekből a Habsburg Monarchiát feltétlen hűséggel támogató, elsősorban idegen származású személyeket részesítette adományokban.3 Mindez persze mélyen sértette a birtokaikra még jórészt vissza sem tért közbirtokosokat, akik gyakorta megtapasztalhatták: az uralkodó és udvara úgy adományozott vagy adott el birtokokat, hogy okleveles és egyéb privilégiális dokumentumok ellenőrzésével előzetesen meggyőződött volna arról, vajon az illető birtokoknak nincs-e tulajdonosuk, vagy időközben azok — például magszakadással vagy konflskálással — visszaszálltak-e a koronára, illetve a kincstár tulajdonába kerültek-e.4 Közismert tény, hogy a török hódoltság alatt számos birtokos család kihalt. Több esetben pedig előfordult, hogy a birtokok tulajdonjogát igazoló okleveles iratanyag jelentős része a török háborúk, harcok vagy várostromok következtében elveszett, illetve elpusztult, és így a birtokosok a szóban forgó jószágok birtokjogát nem tudták kellően igazolni. Ez azonban nem akadályozta meg a nemeseket abban, hogy ősi jusson kizárólag önmagukat, illetve családjukat tartsák a birtokok tulajdonosának. Bizonyítékként többek között, sőt talán elsősorban, a hagyományos történelmi jogrendet hozták fel, mely a másfélszázados török uralom alatt is megszakítás nélkül érvényben maradt.5 A Bécsben székelő uralkodó és a központi pénzügyi kormányszerve ezzel szemben viszont részint arra hivatkozott, hogy a király a koronája alatt álló területeket a török hódoltság ellenére — amelyet ideiglenesnek és átmenetinek tartott(ak) — továbbra is megszakítás nélkül birtokolta, részint pedig arra, hogy a ius Turcicum fegyverrel és nagy véráldozatokkal történt megszerzésével együtt az illető területek feletti teljes joghatóságot újra megszerezte, így szabadon rendelkezhetett azokkal. Az Udvari Kamara 1686 után ugyan nem változtatott a földbirtoklás több évszázados tradicionális rendjén, azt mégis sikerült elérnie, hogy megnehezítse a birtokos nemesség helyzetét tulajdonának, illetve birtokjogának igazolásában. Ezt célozták azok, a már az 1680-as évek második felében született elképzelések, amelyek szerint „a birtokviszonyok rendezésére, a gazdasági élet alapvető újjászervezésére csak a török háború befejezése után került volna sor; addig a visszahódított terület teljesen a császári kincstár tulajdonában maradt volna, s csupán jövedelmeit, amelyeket a bécsi Udvari Kamara alá tartozó Budai Kamarai Adminisztráció kezelt, fordították volna a háborús kiadásokra".6 3 Vö. erről bővebben Marczali Henrik: Magyar birtokviszonyok. 1711-1740. Budapesti Szemle 92. (1897: 250. sz.) 3-6.; R. Várkonyi Ágnes: Agrárstruktúra és a föld birtokba vételének problémái Magyarországon a török kiűzése után. Történelmi Szemle 13 (1970: 1-2. sz.) 24. 4 Megjegyzendő, hogy az uralkodó a birtokadományozásokat állítólag mindig a Magyar Királyi Udvari Kancellária közreműködésével és a Magyar Kamara, valamint a Királyi Fiskus előzetes ellenőrzésével, illetve egyetértésével tette. 5 R. Várkonyi A.: Agrárstruktúra i. m. 24-25. 6 Nagy István - F. Kiss Erzsébet: A Magyar Kamara és egyéb kincstári szervek. Szerk. F. Kiss Erzsébet. (Á Magyar Országos Levéltár kiadványai I.: Levéltári leltárak 9.) Bp. 1995. 372-373.
