Századok – 2009
MŰHELY - Horváth Pál: A jogállamiság helye és szerepe az újabb kori történelemben III/725
A polgárság gazdasági szerepének fokozódása persze Oroszország történetében is egyre nyilvánvalóbb már a 19. század második felében. A társadalom forradalmi átalakulásának a hiányában azonban az önkényuralom szinte érintetlenül tovább élhetett és a főbb hatalmi ágazatok tevékenységéhez fűződő alkotmányos biztosítékok megteremtéséről sem lehetett szó. Maradt tehát a 60-as évek reformjai által életre hívott helyi önkormányzati és bíráskodási szervezet, illetve az ide kapcsolódó intézményrendszer, mint a fejlődő polgárság gazdasági-politikai, szociális, illetve kulturális befolyásának a kormányzat által jól ellenőrizhető területe. Az ún. kormányzósági és járási zemsztvók hatáskörébe utalt köztevékenység szférájában azonban múlhatatlanul ekkor intézményesült a népoktatás ügye, sőt a közigazgatási reformokkal egyidejűleg (1864) átfogó jellegű iskolareform megteremtése is ismeretes. Kelet-Európa méreteiben is legkiterjedtebb országában ezzel a lépéssel tehát a politikai közgondolkodás integráns részévé lett a közoktatásügy. S hogy mindez már nem kizárólag az orosz önkényuralom „neveléspolitikájának" az egyszerű továbbfejlesztése, azt az egy évvel korábban datált egyetemi reformtörvény bizonyíthatja. Ez utóbbi ugyanis megerősítette végre a felsőfokú tanintézetek testületi autonómiájának a kialakítását és a tudomány szabadságát is meghirdette. Chartális alkotmány hiányában Oroszország tehát a 60-as, 70-es évek polgári jellegű állami reformtörvényei útján zárkózott volna fel a megkésett polgári átalakulás régiójához, amelyben ismét a gazdasági-politikai megújhodás hiányzó lehetőségeit kellett a gondolati (szellemi) építkezéssel behelyettesíteni. A félmegoldásokat jelentő reformok azonban a korlátozott feltételek ellenére új korszakot nyitottak. A helyi kulturális ügyeket is magába foglaló önkormányzati rendszer csakúgy, mint az igazgatási és bírói hatalom elválasztása, utat nyitott az emberi jogok érvényesülésének. Elvitathatatlan például, hogy az 1863. évi bírósági reformtörvény, illetve az annak életbelépésével egyidejűleg születő szabályzatok (Usztáv a büntetésekről) a személyes szabadság legalapvetőbb biztosítékainak a kiépítését jelentették. Az eljárás nyilvánossága, a szóbeliség, a védelemhez fűződő jogok és egészében a meghonosodó kontradiktórius eljárás olyan vívmányok forrásává válhatott, amelyek nyomán ismerhették meg a kontinensnyi ország népei a haladó burzsoá anyagi- és eljárásjogi alapelveket, illetve azok az emberi jogok legalapvetőbb (jogi) biztosítékait is magukban foglalták (Vilenszkij). Az ezzel egyidejűleg meghirdetett porosz mintájú tanszabadság intézményesítése által, illetve a felidézett iskolareformok nyomán pedig lényegileg ugyanaz az általános törvényszerűség tárul elénk, amelynek a szimptómáit már az 1830. évi belga alkotmány korától nyomon követni törekedtünk. A nagy lehetőségek (és a szép elvek) gyakorlati megvalósulásának az útvesztői mutatják azonban igazán, hogy ez a jelenség valóban a közép-kelet-európai késleltetett polgári átalakulások velejárója volt, amely némi időbeli eltéréssel múlhatatlanul felszínre tört. Ennek a történelmi szituációnak a maga valóságában történő szemrevételezése persze nem jelentheti a megkésett polgári átalakulásokban benne rejlő kulturális jogok idealizálhatóságát. Már eddig is bőven utaltunk ugyanis arra, hogy a jobbára keretjogszabályokba foglalt kulturális jogok katalógusa igencsak nehezen jutott a gyakorlati megvalósuláshoz. A cári Oroszország példáján
