Századok – 2009
MŰHELY - Horváth Pál: A jogállamiság helye és szerepe az újabb kori történelemben III/725
pedig még szemléletesebb módon áll elénk az a helyzet, amikor az egyébként is felemás reformjogalkotás végrehajtása ab ovo félúton elakadt, miként ez a közép- és kelet-európai népeknél általában történt a 19. század második felében. Az önkényuralom ugyanis a hanyatló földbirtokos osztály politikai hatalmának a lehető legteljesebb megőrzésére törekedve maga is hozzájárult a polgári jellegű reformok végrehajtása idején jelentkező újabb belső válsághoz. így a kormányzat ismét csak maga vehette kezébe a politikai reformok ügyét és a forradalmi tömegmozgalmak elnyomásával párhuzamosan alkotmányos jogalkotást kezdeményezett. Az ún. Lorisz-Melikov-féle chartális alkotmány tervezete is megszületett (1881), de hasztalan volna az elvárás, hogy az végre akár csak a már kivívott jogok egységbe foglalását megvalósítsa. Ellenkezőleg, a liberálisnak mondott tervezet számos területen felrúgta az állami reformtörvényekben foglalt garanciákat és intézményesen is a központi és a helyi végrehajtó hatalmi tevékenységet akarta előtérbe állítani. Az uralkodó elleni merénylet (1881) pedig ürügyet szolgáltatott a politika reakció immár leplezetlen ellentámadásának, amely a polgári jellegű reformjogalkotás mégoly szerény vívmányait is enerválta. A cár elleni merénylet — mint ismeretes — „az állami rend és a társadalmi nyugalom megóvásáról" szóló rendelkezések foganatosítását vonta maga után, amelyben a polgári reformokat figyelmen kívül hagyva szinte korlátlan lehetőséget adtak ismét az államhatalmi szervek önkényének (Zajoncskovszkij). Ezzel tehát a politikai reakció máris kiteljesedett és ez magával hozta azt a tartósan regresszív irányú tendenciát, amelyet a politikai történetírás mindmáig az „ellenreformok" korszakaként aposztrofált. Az idevágó újabb módszeres vizsgálódások eredményét összegezve mondjuk, hogy az oroszországi „ellenreformok " persze elsődlegesen a helyi közigazgatás (önkormányzati) szervek korlátozását, illetve a bírósági reformtörvények által életre hívott esküdtbíróságok felszámolását célozták. Nem kerülte el azonban a politikai reakció figyelmét a közoktatásügy és az egyetemi autonómia korlátozása sem. A tanszabadság (a tudomány felszabadítása) tehát még az intézményesülés rögös útvesztőit megelőzően „veszélyessé" vált a reakció számára, a főtanodák testületi (önkormányzati) rendszere pedig eleve kilátástalan helyzet elé került. így a 90-es évekbe is belenyúló (dühöngő) ellenreform csapásai alatt csírájában enyészetnek indult az emberi jogok ügye Oroszországban. Az „ellenreformok" tehát a megkésett polgári átalakulás mögött álló társadalmi kompromisszum korai csődjét jelzik. így a polgári jellegű Lehrfreiheitszisztéma alapozó országai egyre kevésbé profitálhattak a kulturális jogok történelmi felfedezéséből. Ez a szomorúan valós, regresszív irányú fejlődés pedig nemcsak a térség soknemzetiségű birodalmainak az útvesztését szignálja, hanem egy szélesebben ható törvényszerűségként az újjászülető kisnemzeti szuverén államberendezkedések alapozását is nyomon követte. Jó példa erre a tirnovói (bolgár) polgári demokratikus alkotmány (1879), amelyben a sok évszázados idegen elnyomás lezárása után érthető módon előtérbe került a nemzeti kultúra és a művelődés alkotmányos (alaptörvényi) védelme, az ismert keretjogszabály tartalommal történő megtöltése, a megvalósulás azonban csak sporadikusan jelentkezett.
