Századok – 2009
MŰHELY - Horváth Pál: A jogállamiság helye és szerepe az újabb kori történelemben III/725
lenforradalom idevágó jogalkotásában, a modell eredendően progresszív és demokratikus elemei pedig fokozatosan enerválódtak. Még a második francia köztársaság idevágó jogalkotásában is feltűnik, hogy a keretnormákba foglalt kulturális jogok (illetve a tanszabadság) gyakorlati megvalósítása regresszív irányú lépések útján realizálódott. Találó a megállapítás viszont, hogy de lege lata egyetlen hatalom sem merte demonstratív módon megtagadni többé a komplex módon kulturális jogokat kifejező tanszabadságot, sőt gyakran a konzervatív ideológia szószólói maguk is a megkésett polgári átalakulás örökének a végrehajtói közé soroltak be. így van az, hogy még a típusjegyeket hordozó porosz-német Lehrfreiheit-szisztéma viszonylag életerősebb fáján sem érhettek be a gyümölcsök, az osztrák-magyar modellben pedig a kulturális jogok egyfajta deformált változata honosodott meg az 1848-as forradalmak korát követően. A 19. század utolsó harmadában pedig az a történelmi paradoxon állt elő, hogy a szisztémában ténylegesen benne rejlő lehetőséget a modern kapitalizmus legfelsőbb fokához érkező államok törekedtek most már felhasználni. Jellemző példáját adta ennek a III. francia köztársaság, amely 80-as, 90-es években egész sor reformtörvényt alkotott a kulturális jogok, illetve a tudomány szabadságának a garantálását szolgálva. Még a porosz modell szerves alkotóelemeként ismert tudományegyetemek reorganizálására (1898) is sor került, az állam és az egyház elválasztásának az ismételt napirendre kerülése pedig együtt járt a modern tőkés állam anyagi áldozatvállalásának a szembetűnő kiterjesztésével a századfordulót megelőzően. Nem hagyható figyelmen kívül azonban, hogy a modern kapitalizmus legfelsőbb fokára való áttérés közelsége éppen a késleltetett polgári átalakulás útján járó közép- és kelet-európai népek jogfejlődését tette különösen ellentmondásossá. Főként az osztrák-magyar, illetve az orosz birodalom fejlődéstörténetében láthatjuk ennek a legtipikusabb példáit és ez a ténykörülmény az emberi jogok szférájában is szinte empirikusan kitapinthatóvá lett a 19. század utolsó harmadába átlépve. Nyilvánvalóan polgári jellegű társadalom-politikai, illetve államszervezeti reformok ismeretesek például a cári Oroszországban is a 60-as évektől. Jobbágyreform (1861), bírósági (1863), közigazgatási (1864), illetve pénzügyi és katonai (1874) stb. reformok zajlottak immár szoros történelmi kölcsönhatásban a soknemzetiségű orosz birodalom belső válságával. A felülről végrehajtott változások a forradalmi tömegmozgalmak átmeneti leküzdésére alkalmasnak is mutatkoztak, miközben az imigyen felidézhető reformok nyomán egész sor életképes burzsoá jogintézmény meghonosítására került sor. Ezek eredményeként jutott az orosz burzsoázia olyan természetű engedményekhez, amelyek tartósan eltérítették a társadalom radikális (forradalmi) átalakításától. Szembetűnően ellentmondásos volt tehát az orosz birodalmi reformjogalkotás, mivel az a helyi igazgatási (önkormányzati) bíráskodási és művelődési szinteken is csak a vagyonos rétegek számára nyújtott engedményeket, miközben az önkényuralom központi szerveiben, vagyis a hatalom tényleges birtoklásában még lényeges változásokat nem hozott.