Századok – 2009
MŰHELY - Horváth Pál: A jogállamiság helye és szerepe az újabb kori történelemben III/725
áramlatok végre az európai kontinentális (feudális) jogrendszerek létjogosultságát is megkérdőjelezték. Voltaire, Montesquieu és Rousseau eszméi tehát nyomban kreatív tényezővé válhattak, amint a klasszikus (francia) polgári átalakulás első etápja (1789) elérkezett. Gyökeres (radikális) forradalmi változások ígéretével lépett be a nagy francia forradalom a modern társadalmak fejlődésébe és ennek a közérthetővé tételét szolgálva a korabeli tudományos gondolkodás szintjén álló programot adott a megoldandó történelmi feladatokhoz. Ezt jelentette a „Déclaration des droits de l'homme et du citoyen " közrebocsátása a klasszikus polgári átalakulás első fázisában, amely mindmáig az emberi jogok ősforrásainak a legalapvetőbb tényezőjévé válhatott. Pedig valójában az emberi jogok katalógusát tekintve nem sokban tért el az oly sokat idézett deklaráció például az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban foglaltaktól. Szűkebb értelemben emberi jogként fogta fel ugyanis a deklaráció megalkotója az elnyomással szembeni ellenálláshoz való jogot, általános értelemben a szabadságot, valamint a tulajdonjog korlátoktól mentes élvezetéhez való jogot, illetve a citoyen személyes biztonságához fűződő jogokat. Formailag valóban alig valamivel több ez, mint amit az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat megalkotói is múlhatatlanul szükségesnek tartottak. A francia deklaráció azonban nem maradt meg a jogelvek puszta proklamálásánál. Még a legáltalánosabb megfogalmazásba burkolt emberi szabadságigényt is elviszi például az élő társadalmi valóság színteréig, mondván, hogy az ember veleszületett szabadságát csak a mások egyazon jogainak a szabad élvezete korlátozhatja. Minden ilyen jogigény csak a törvényszabta keretek között szembesülhet a szabadsággal és az eleve szabadságjoggal (veleszületett joggal) rendelkező polgár a „közrend sérelme nélkül" mindent megtehet, amit a törvény nem tilt. íme, ez a megfogalmazás tehát valóban jóval adekvátabb minden eddiginél, hiszen a deklaráció ebben a stádiumában már implicite magába foglalta a klasszikus burzsoá büntető (anyagi) jogi jogelveket (a nullum crimen sine lege stb.) is, vélelmezve a szabad ember ártatlanságát, mindaddig, amíg bűnössége a törvényes feltételek között megállapítást nem nyert. Csak a hatályos jog szerint lehetett most már indokolt a szabad ember vád alá helyezése, miként a bűnösség megállapítása, illetve a büntető represszáliák alkalmazása is csak az adott cselekmény elkövetési idejét megelőző idők törvényes rendelkezésein alapulhatott. Ebből a szabadságideából logikusa következett egyébként a Déclaration des droits tulajdon fogalmának a legalapvetőbb emberi jogként történt felfogása is. A tulajdon azért „szent és sérthetetlen" éppen, mert attól eleve nem fosztható meg a citoyen, hacsak a „közszükség" (ismét a tv. szerint) azt nyilvánvalóan nem követeli. Ezért megy el a jogalkotó odáig, hogy a „törvényesen megállapított közszükség" esetében is az előzetes és igazságos reparáció az állampolgárt mindenképpen megilleti. A szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomással szembeni ellenállás joga egymást kölcsönösen feltételezi és kiegészíti tehát a „droits de l'homme" alapján. Mindez együttvéve olyan komplex eszmerendszerré ötvöződik ezúttal, amely a szabadságjogok további részletező taxációját teljes mértékben feleslegessé teszi. Le is vezeti a jogalkotó ilyen értelemben például a közteherviselést (az adózást) a törvény előtti egyenlőségből, az anyagi, illetve a szellemi javak különbözőségét pedig a „tehetség és az erény" szerint
