Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Daniela Dvoráková: A ló a középkori Magyarországon. (A középkori lovak hierarchiájáról, fajtáiról, színeiről és árairól) II/357
golni ellenben egy arisztokrata vagy egy uralkodó számára megengedhetetlen és lealacsonyító dolognak számított, s csak a legnagyobb szükség vihette rá őket: „a helyzet, amikor egy jelentős személyiség roncinra vagy közönséges kancára ül, megalázó és nehézségekről tanúskodik".7 Természetesen ez sem kivételt nem ismerő szabály, hiszen a francia krónikák szerint IV Károly császár és fia, Vencel éppen roncinokon utazott Franciaországba.8 Ez is azt bizonyítja, hogy a történelmi tények nem minden esetben illeszthetők be még az egyébként működőképes sémákba sem. Ahhoz viszont nem fér kétség, hogy a lovagok lealacsonyítónak tartották a kancákon való lovaglást. Ennek megvolt a maga gyakorlati háttere. Mivel többnyire méneken lovagoltak, a kancák jelenléte megnehezítette volna az állatok irányítását, főleg hadjáratokban, amikor kint táboroztak a szabad ég alatt, és harcban, amikor a lovaktól elvárták a teljes összpontosítást. A mének ráadásul merészebbek és harciasabbak, nem utolsó sorban erősebbek is, ezért alkalmasabbak a harcra. A középkori francia krónikák szerzői azokat a személyeket is lenézték, akik feltűnően alacsony lovakon lovagoltak. Ezek történeteiben kis lovakon csak alacsony rangú vagy valamilyen szempontból kedvezőtlenül beállított személyek lovagoltak, olykor az ellenség is — hogy így hangsúlyozzák annak kisebbrendűségét —, lovagok azonban csak abban az esetben, ha egy nehéz helyzet rákényszerítette őket, például szegénynek álcázva kellett menekülniük valamely veszedelem elől. A magas lovak különösen előkelőeknek számítottak, így amikor a Nagy Francia Krónikák (Les Grandes Chroniques de France) leírja IV Károly császár franciaországi utazását, nem felejti el az urak felsorolásánál hozzátenni: „mind tiszteletreméltó, magas lovakon ültek, magasabbakon, mint a coursier-k".9 Magyarországon ez egészen másképp volt. Az alacsony lovakon való lovaglást nem tartották méltóságon alulinak, sőt, feltűnően kis növésű lovakat még a királyi udvar lovagi tornáin is használtak. Emlékezzünk csak vissza a burgundi Bertrandon lovag, tanúságtételére: Budán saját szemével látott tornákat, ahol „az ország szokása szerint kis lovakon harcoltak", s amelyek egyik résztvevője Garai Miklós nádor fia volt, a legkimagaslóbb mágnáscsalád képviselője tehát.10 Az alacsony lovak használatáról tehát a magyar előkelőségek teljesen máshogy vélekedtek, mint a franciák. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarországon ne ismerték volna a destrier-1, melyet a latin írásos emlékekben egész Európában dextrariusnak neveztek. A magyar nemesek is ilyen nagy és erős harci méneken szálltak harcba vagy indultak lovagi tornán, igaz, csak akkor, ha megvoltak rá az anyagi eszközeik. Egy ilyen típusú ló a középkori harcmodor nélkülözhetetlen eleme volt: a nehézpáncélzatú lovagok teljes harci felszerelésben, páncélozott lovaikkal szorosan egymás mellett sorakoztak és szilárdan összezárt vonalban vágtatva támadtak az ellenségre. Céljuk az ellenfél ugyanolyan harci vonalainak szétzúzá-7 Nejedly, M.\ Kroniky Jana Froissarta i. m. 509. 8 Smahel, F.: Cesta Karla IV i. m. 274. - A roncinokat ellenálló német vagy egyéb tenyésztésű lónak tartja. 9 Smahel, F.: Cesta Karla IV i. m. 275. 10 Szamota /.: Régi utazások i. m. 96.
