Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Daniela Dvoráková: A ló a középkori Magyarországon. (A középkori lovak hierarchiájáról, fajtáiról, színeiről és árairól) II/357
ték a gyilkosságot is — azt bizonyítja, hogy a lovak hiánya Erdélyben igen súlyos probléma volt. Szentgyörgyi Péter erdélyi vajda említett intézkedésével valójában nem általában „a lovak" kivitelének tilalmát rendelte el, hanem egy bizonyos, gradariusnak nevezett lófajtát említ meg ezzel kapcsolatban. A középkori magyar forrásokban ezen az elnevezésen kívül még sok más kifejezést is találunk a különböző lófajták jelölésére. Nem elsősorban a fajták megkülönböztetésére szolgáltak ezek, hanem inkább annak a kifejezésére, hogy az adott ló milyen munkavégzésre alkalmas, illetve milyen társadalmi réteg használja. A szigorúan hierarchizált középkori társadalom ugyanis igyekezett az állatokat is betagolni a társadalom rendjébe. Nyugat-Európában a lovak osztályozásának a társadalmi hierarchiát tükröző modellje könnyen rekonstruálható a gazdag krónikásanyagnak köszönhetően. A Magyar Királyságot illetően egy kicsit más a helyzet, s nem csak azért, mert hasonló források alig-alig állnak a rendelkezésünkre. A különbségek jelentős része ugyanis abból fakadt, hogy az országban több különböző kultúrájú nép élt egymás mellett, továbbá sok minden fennmaradt a „sztyeppei népek" gondolkodásmódjából és kultúrájából. Hozzájárult végezetül a nyugat-európaitól eltérő helyzet kialakulásához, hogy Magyarország a középkor utolsó századában állandó harcban állt az Oszmán Birodalommal. Ennek ellenére sem érdektelen egy pillantást vetni arra, hogyan vélekedtek a ló és a társadalmi hierarchia összefüggéseiről a nyugati krónikások, és hogyan jelenik meg ugyanez a mi jóval szerényebb írott forrásainkban. Kezdjük Franciaországban! Cseh történészek, név szerint Martin Nejedly, aki szisztematikusan foglalkozik középkori francia krónikák kutatásával, és legújabban Frantisek Smahel, aki a francia krónikák tanúsága alapján rekonstruálta IV Károly 1377-1378. évi franciaországi útját, viszonylag nagy figyelmet fordítottak munkáikban a lovakra is.6 Martin Nejedly azonosul a francia történészek (Brigitte Prévôt és Bernard Ribemont) álláspontjával, mely szerint a lovak osztályozása megfelelt a társadalom három rendre való felosztásának: bellatores ('harcolók'), oratores ('imádkozok') és laboratores (dolgozók'), s minden rendhez más-más ló tartozott. Az elsőhöz a nagy, harcra termett lovagi ló, az úgynevezett destiner, az imádkozókhoz, vagyis a papsághoz az elegáns palefroi vagy a lassabb és nehézkesebb roncin illett, végül az egyszerű parasztoknak, vagyis azoknak, akiknek a munka a küldetése, a roncin vagy a sommier volt a lova. (Az utóbbi nehéz, erős ló, sokkal inkább mezei munkára és fogat elé való, semmint lovaglásra.) Természetesen nem állíthatjuk, hogy a lovagok kizárólag csak destriereken és coursiereken lovagoltak volna (cours a. m. 'futás', tehát futó), a papság pedig csak palefroikon vagy rorccmokon. A palefroi például arisztokrata körökben általánosan elterjedt ló volt, a hölgyek kedvelték, hasonlóan a haquenéé-hoz, amely utazáskor nagyon kényelmes volt. A legnagyobb valószínűség szerint a hétköznapi életben tehát a nemesek is használtak olyan lovakat, amelyek elvben nem illettek volna társadalmi rangjukhoz. Roncinon vagy sommier-n lova-6 Martin Nejedly: Kroniky Jeana Froissarta a jejich snaha o hierarchické usporádání svëta. Cesky casopis historicky 94. (1996) 481-527.; uő: Fortuny kolo vrtkavé. Praha 2003.; Frantisek Smahel: Cesta Karla IV do Francié. 1377-1379. Praha 2006. 272-279.
