Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989 (Ism.: Joó András) I/251

mácia azonban továbbra is igen visszafogott és békülékeny tónusú maradt. Magyarország a belső, főként gazdasági átalakulás blokkon belüli elismertetése érdekében kerülte a súrlódásokat. Eközben annak ellenére, hogy a külföld figyelme is egyre inkább ráirányult az immár kifejezetten elnyomó román nemzetiségi politikára, Bukarest változatlanul elnyerhette a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt az Amerikai Egyesült Államok részéről. Az MSzMP vezetői lassanként felismerték, hogy taktikát kell változtatniuk ha lépést akarnak tartani az eseményekkel, miközben a nemzetközi viszonyok jelentősen módosulnak, Moszkvában és Európában sok minden változott a brezsnyevi időszakhoz képest. A szocialista táboron belüli problémák gyakrabban kerültek felszínre, Ceau§escut viszont finom diplomáciai eszközökkel nem lehetett már eredményesen befolyásolni. A nemzeti identitás, a kisebbségi lét és a történelmi örökség kérdéseit Magyarországon a korábbiakhoz képest jóval őszintébben vetették fel. A magyar szellemi elit és azon belül a népi-nemzeti irányzat nyíltabb, határozottabb hangot ütött meg. Kádárnak és az MSzMP-nek többször kellett foglalkoznia a határon túli magyarok helyzetét illető polémiákkal - már csak belpolitikai szempontból is. Említhető itt a Duray Miklós New York-ban megjelent könyvéhez (Kutyaszorító) Csoóri Sándor által írt bevezető és a hatalom részéről arra adott válaszok — köztük a máig emlékezetes Csoóri-Hajdú „vita" —, melyeket a szerző a Küzdelem - cél nélkül c. fejezetben tárgyal. A kapcsolatok gyors romlása a cél nélküliségtől végül mégis elvezetett a határozottabb útkereséshez. A nyolcvanas évek közepére megerősödött a felismerés, hogy a nyílt konfliktust nem lehet elkerülni, eredményre pedig a román politika kívülről történő meggyengítése vezethet. Földes részletesen ismerteti a PB 1984. július 3-i ülésének eseményeit, ahol Havasi Ferenc meglehetősen éles kritikával illette az MSzMP addigi politikáját, kiváltva ezzel Kádár nemtetszését. Az önkritikus mérlegelés tehát megkezdődött, a román külpolitika aktivitásához képest azonban Magyarország továbbra is csak „araszolt". A nemzetiségi kérdés taglalásával azonban Budapesten egyre többen egyre többet foglalkoztak — immár őszinte formában — felsőbb jóváhagyással is. A PB már 1984 májusában — Kádár távollétében — engedélyt adott az Erdély története c. kézikönyv elkészítésére. A pártállam formálódó ellenzéke is hallatta hangját a monori tanácskozáson, 1985 nyarán. A történelem amolyan „szellemi tárgyakból kialakított csatatér" lett, de a két oldal közt — állapítja meg a szerző igen helyesen — nem tehető „egyenlőségjel". Ugyanis míg Romániában „kézi vezérléssel" irányították a gyakran minden színvonalat nélkülöző, áltudományos replikák megírását, addig a magyar politika mégiscsak objektív célú kutatásokat rendelt - még ha az ízlését nem kielégítő eredményekre nem volt is éppen kíváncsi. A magyar diplomácia 1985 májusában lépett ki végül a passzivitásból. Mindeközben Bukarestben a magyarországi nyilvánosságban végbement történéseket fenyegetésként értelmezték, a román-magyar határ is több feszültség forrása lett, a román hatóságok egyre gyakrabban tagadták meg a belépést magyar oldalról. A Szovjetunió álláspontjának pontosabb megismerése további kutatások tárgya lehet, annyi azonban a könyvben idézett szovjet diplomáciai megnyilatkozások alapján is világos, hogy a magyar álláspontot a hanyatló szovjet szövetségi rendszer keretei közt sem volt könnyű érvényre juttatni. Az Egyesült Államok eközben nem mutatott hajlandóságot a kisebbségi kérdés felvetésére. Növekedett tehát a magyar diplomácia aktivitása, de a problémáknak nemzetközi fórumok előtti sikeres felvetéséhez több időre volt szükség. Az Erdély története megjelenését újabb diplomáciai pengeváltások kísérték, miközben a világpolitikában a hidegháború lassan végstádiumához ért. Kádár közelgő 75. születésnapja előtt Bukarestben konstatálták, hogy a főtitkár még az öt évvel korábban kapott legmagasabb román kitüntetését sem vette át. (Földes jegyzete szerint erre soha nem is került sor.) A román diplomácia protokolláris szinten kívánta jóhiszeműségét demonstrálni, amikor forszírozta a kitüntetés mihamarabbi átadását. 1986 karácsonya előtt azonban nem érdemrend érkezett Kádárhoz, hanem Fazekas Jánosnak a román állampárt korábban magas pozíciókat betöltő tagjának kétségbeesett levele, melynek döbbenetes szavait érdemes szó szerint is idézni: „Kérjük önöket, tegyenek valamivel többet érdekünkben, hogy minél kevesebb magyar elvtárs kerüljön börtönbe, hogy minél kevesebb magyar haljon meg Romániában csupán azért, mert nem hajlandó megtagadni nemzetiségét..." (373-374. o.) 1987-től merőben új szakasz vette kezdetét, s ezen utolsó két esztendő változatos és izgalmas történéseinek nagy teret szentel Földes György munkája. A régi pártvezetők — így Kádár és Aczél is — egyre kevésbé voltak képesek lépést tartani az eseményekkel. A magyar külpolitika hosszú idő után először lépett fel valóban minden téren összehangolt módon, offenzív célzattal az akkori román politikával szemben, de ez már inkább az MSzMP reformereinek és egy új politikusi generációnak a hozzáállását tükrözte. A két ország állampárti irányítása teljesen más megoldásokat keresett az 1989-es esztendő világtörténelmi fordulatának előestéjén, mindez pedig olyan