Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Donáth Péter: Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon 1945-1960 (Ism.: Kovács Éva) I/247

Donáth Péter OKTATÁSPOLITIKA ÉS TANÍTÓKÉPZÉS MAGYARORSZÁGON 1945-1960 Budapest, Trezor Kiadó, 2008. (558 + XVIII o.) Donáth Péter 2008-ban két, igen terjedelmes kötetet készített a tanítóképzés története témájában végzett OTKA-kutatása lezárásaként. Mindkettő elmélyült munkáról, kiterjedt levéltári kutatásról, a korszakra jellemző módon tömeges méretekben előkerülő adatok sikeres értelmezéséről, kezeléséről tanúskodik. Külön kiemelendő, hogy a szerző az oktatástörténet-írás azon képviselői közé tartozik, akik kiterjedt levéltári kutatások alapján dolgoznak, az adatokat, megtalált forrásait a történész módszereivel kezeli (forráskritika alkalmazásával, a történeti háttér figyelembevételével stb.). A hivatkozott hatalmas levéltári anyag feltárása már önmagában nagy teljesítmény. Mindezt imponáló nagyságú irodalomjegyzék egészíti ki, a szerző szakirodalmi műveltsége kiterjed a témájához kötődő legfontosabb külföldi munkákra is. A jelenlegi recenzió témájául szolgáló kötetben szereplő három tanulmány a szerző megfogalmazása szerinti „dokumentatív-elbeszélő módszere" csak addig nehezíti meg az olvasó dolgát, amíg nem veszi észre: többféle módon is olvasható a kötet. A tanulmányok élvezetes stílusa, bár néha kissé hosszú, de jól kiválasztott idézetei izgalmas olvasmányt jelentenek a korszak iránt érdeklődőknek. De nem érdemes kihagyni a terjedelmes, szinte kisebb tanulmányoknak is beillő, és szintén idézetekkel bővített jegyzeteket sem, ugyanis számos, továbbgondolásra érdemes problémafelvetés rejlik bennük. A levéltári kutatásokra alapozott adataik pedig további feldolgozásra csábítanak, új aspektusokat, illetve későbbi kutatási irányokat határozhatnak meg. Jelen kötet 1945 és 1960 között tárja fel a tanítóképzők intézményének oktatáspolitikai/oktatástörténeti hátterét. A szerző bevezetőben leírt — maga vállalta — célkitűzése is jelzi a megközelítés újdonságát és egyben a kérdéskör bonyolultságát: „Előbb a középfokú tanító(nő)képzők nevelőképző főiskolákkal való felváltására irányuló törekvés motívumait, fiaskóját, majd a négyéves tanítóképzés megújításával, felülvizsgálatával kapcsolatban történteket igyekszünk rekonstruálni: Keresztury Dezső, Ortutay Gyula, Darvas József, Erdey-Grúz-Tibor, Kónya Albert, Kállai Gyula és Benke Valéria minisztersége idején — a felsőfokú óvó- és tanítóképzés megteremtését kilátásba helyező 1956. július 26-i és 1958. június 10-i PB-határozatokig" — írja. (Donáth Péter: Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon 1945-1960. Budapest, 2008, Trezor Kiadó, IX-X. o.) Egyúttal ugyanebben a bevezetőben összefoglalja a téma iránti személyes elkötelezettségének pontjait, s érzékelteti a rá váró nehézségeket is: „Megpróbálok távol maradni a »múltak csatájától«. Munkálkodásomat a források hiátusaival, az elkerülhetetlen módszertani nehézségekkel, a történeti rekonstrukció (számomra itt és most) reálisan lehetséges hitelességéért (elsősorban saját korlátaimmal, elfogultságaimmal) folytatott küzdelemnek tekintem, semmiképp sem hajdani hőseim — vagy a jelenlegi politikai/ideológiai/kulturális áramlatok, »szekértáborok« — háborújának folytatásaként »történészfronton«." (Uo. XIX. o.) A kötet lapjain, ha nem is háború, de egy hosszan tartó küzdelem követhető nyomon, amelyet nem pusztán a tanítóképzés felsőfokúvá válásáért folytattak a különböző politikai-szakmai „lobbi-csoportok", hanem ezzel szoros összefüggésben a tanítóság mint szakma presztízsének, anyagi és erkölcsi megbecsülésének emeléséért, az értelmiségi szakmák hierarchiájában elfoglalt helyzetének rég óhajtott javításáért. Mindez 19. századi előzményekre is visszavezethető, hiszen a tanítók általános és szakműveltségének, s ehhez kapcsolódóan gyakorlati képzésének javítása, s ezáltal presztízsük növelése már Eötvös József korában is fontos probléma volt, s az 1882. és 1923. évi reformok során a képzési idő folyamatos növekedésével járt együtt, igaz, változatlanul a középfok szintjén maradt. Végül az 1938. évi XIV törvény már akadémiai szintűvé emelte a képzést, és ebben már benne volt a hőn áhított, a korszakban presztízsemelkedést jelentő érettségi is (igaz, „csak" líceumi szinten). A világháború, ill. az azt követő hatalomátvétel azonban mindent elsodort. Az állami iskolamonopólium létrejöttekor a középfokú tanítóképzők a „rossz oldalon" álltak, hiszen nagy többségük egyházi fenntartásban volt. így rájuk vonatkozóan fokozottan érvényessé vált az ideológiai-politikai ellenőrzés, többnyire a szakmaiság rovására, és nem, vagy kevésbé rendelkeztek olyan befolyásos személyiségekkel (összehasonlítva például az egyetemekkel), akik védőernyőt tarthattak volna föléjük a vészterhes években.