Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Jean Bérenger - Kecskeméti Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608-1918 (Ism.: Fenyő István) I/231

dáson és szakításon túl mindig kiegyezéssel kellett végződnie. A szerzőpáros nagy érdeme, hogy megjelenítik: a magyar história kiegyezések története. A magyar parlamenté nemkülönben. Idehaza ezt sokkal nehezebb észrevenni, mint Párizsban. A reformkor országgyűléseinek sorozata szinte egyidős a gravaminális politika elleni harccal. Éppen ezért annak számára, aki e korszakkal foglalkozik, különös érzés a nemesi nemzet „gravamina et postulatá"-iról elismerő oldalakat olvasni. Holott a 17-18. században a sérelmek felvetése nélkül lehetetlen volt az ország dolgaiban bárminő kompromisszumot elérni, s Bérenger professzor, ki 1973-ban a Sorbonne Documents sorozatában az 1655-1681 között tartott magyar diéták sérelmeit adta ki, ezúttal is teljes joggal mutatja be — országgyűlésről országgyűlésre — a nemesi nemzet sérelmeit. Annál hasznosabb ez, mert naplók e tárgyalásokról nem mindig készültek, s ha igen, azok a részletekről nem, vagy kevéssé szólnak. Bérenger az erdélyi országgyűlés első ülésének a három erdélyi nemzet 1437-ben tartott gyűlését tekinti. Hozzáteszi: a román parasztok ebből s a következő ülésszakokról ki voltak zárva. így van, de hát a magyar jobbágyok sem jártak jobban. Ennek még nem volt sok köze a nemzetiségi kérdéshez. Horvátországról szólva a nyújtott kép hajszálpontos: a „partes adnexae" saját államiságát, utóbb önálló nemzet voltát a magyar alkotmány valóban mindig elismerte. A 17. századi alkotmányos konfliktus stációiról a szerzőtől leginkább a velencei szenátus Sécréta Dispacci da Germania közlései alapján kapunk tudósítást. Az idegen szem „rálátása" a történtekre e diplomáciai megfigyelésekben érvényesül a legplasztikusabban. Battista Nani 1658-ban kelt megállapítása például sok esztendőre érvényes: „...A magyarok engedetlenek és ellenszegülők minden hatalommal szemben és csak akkor engedelmeskednek, ha úgy tetszik nekik." A Habsburg-monarchiával való házasságban csakugyan érdekházasságról volt szó, de Bérenger nyilván nagyon jól tudja, hogy az érdekházasság is házasság. A szükségszerűség dominált. A két félnek egyszerűen szüksége volt egymásra. (Erről a „házasság"-ról utóbb Széchenyi is írt, több mint kétszáz évvel később.) A szerző az 1608. évi országgyűlés I. törvénycikkelyében jelöli meg a kétkamarás törvényhozás megszületését. Földesúri monopóliumok egyfelől, teljesítetlen udvari ígéretek másfelől, de a hatalom mégiscsak megoszlott. S 1664-től kezdve a Habsburgoknak látniuk kellett: túlsúlyt elérhetnek, hosszabb idejű és egyoldalú erőhatalmat azonban nem. A királyi hitlevelek feltételeit olvasni ma már olykor megmosolyogtató, hiszen végrehajtásuk nagyrészt a katonai helyzet függvénye volt, de Bérenger azt is kifejezően megjeleníti, hogy a császáriak protestánsellenessége, toleranciahiánya milyen katasztrofális következményekkel járt. I. Lipót magyar politikája például kiváltott egy negyvenéves polgárháborút. S 1681-ben még ő is kiegyezésre kényszerült. Másrészt a főurak hivatali karrierre áhítoztak, hitbizományokra. Meg is kapták. Az indigenák leginkább a császárhű „fejbólintókból" kerültek ki. S a az akkori kiegyezést Bérenger találó megjegyzése szerint ismét követhette a „süketek párbeszéde". Ugyancsak lényeglátó a szerző meghatározása a Rákóczi-szabadságharcról: „II. Rákóczi Ferenc Franciaország pénzügyi és technikai segítsége ellenére súlyos nehézségekkel szembesült ebben az archaikus berendezkedésű országban, ahol egy mélységesen megosztott, minden modernizációt ellenző és önző nemesség kezében volt a hatalom." E Bérenger-féle fejezetek anyag- és adatgazdagsága, tényközpontúsága elsősorban a törvény-és alkotmányos rendelkezés-magyarázatokban válik instruktíwá. Kivéve a Pragmatica Sanctióét, pedig az utóbb tudvalevőleg az 1867. évi kiegyezéshez vezető út alaptörvénye lett. Mária Terézia korszakának elemzéséből pedig a Haugwitz-féle államreformról szóló tájékoztatás hiányzik. Ez még akkor is nagymértékben befolyásolta az országot, ha az uralkodónő, majd a fia negyedszázadon át országgyűlés nélkül kormányzott. Néhány elírást — alighanem a fordító (is) tehet róluk — korrigálnom kell. Nálunk vulgármarxista reminiszcenciákat idéz, ha Magyarországot Ausztria „gyarmata"-ként említik. Függő ország volt, de nem gyarmat. Magyarország önállósága nem szűnt meg teljesen az osztrák uralom alatt. A szászok nem a 14. században költöztek be Erdélybe, hanem már II. Géza idején. Viszont az erdélyi fejedelmek nem folytattak, mert nem folytathattak Bécstől és Konstantinápoly tói „szinte teljesen független" politikát. Az évszámok elírásaival Bérenger fejezeteiben ugyan kevesebb a baj, mint a 19-20. századról szólókban (erre még visszatérek), de itt is akad: a szerző Habsburg-monarchiáról szóló dolgozatának megjelenési évszáma helyesen: 1985. Kecskeméti Károly nagy érdeme, hogy felfedezte Kállay Ferencnek, Kölcsey ifjúkori barátjának kéziratos művét, A nemzeti képviselet tudományát. Ebben Kállay már a reformmozgalom kezdetén olyan nagy jövőjű javaslatokat tesz, mint a birtokbírhatás nemesi monopóliumának, a