Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Jean Bérenger - Kecskeméti Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608-1918 (Ism.: Fenyő István) I/231

hitbizományoknak, a nemesi adómentességnek, valamint az úriszéknek a megszüntetése. Fontos az a javaslata is, hogy a nemzeti képviselet legyen független a születési kiváltságtól, bármilyen vagyoni, nemzetiségi vagy vallási különbségtől. Továbbá, hogy az országgyűlésen minden tárgyról tanácskozni lehessen. Aláhúzom Kecskeméti következtetését: a magyar liberális reformmozgalom a felvilágosodásban gyökerezik, valamint, hogy a Hitel szerzője 1790 szellemiségéhez tért vissza. Azért az utóbbihoz hozzátenném: ezt az európai romantikával, romantikus liberalizmussal ötvözte. S nemigen tartom szerencsésnek a szóban forgó kéziratos műnek a Hitel mellé állítását (különösen címben nem!), mert Kállay pár évvel később megírta mélyen reakciós A Szózat critical bírálatja című művét - szembefordulva régebbi liberális velleitásával. (A pályafordulatra Kecskeméti maga is egyik jegyzetében utal.) Kiváló a Hajnóczyról szóló beszámoló. Az említett összefüggés 1790 és 1848 között evidenciaszerűen kitűnik belőle. A reformkor programja már csakugyan adva van a közrendű szerémi alispán műveiben. Társadalomszemléletben, de közjogilag is valóban ő az első politikai gondolkodónk. A független Magyarország esélyei? Ezzel kapcsolatosan a munka ismét sarkigazságot mond ki, idézem: „Az újkor diplomatái tulajdonképpen nem voltak képesek egy Ausztriától független magyar államot elképzelni. Az európai rendszernek nem volt szüksége még egy kétséges életképességű partnerre azon az áron, hogy a Habsburg Birodalom másodrendű hatalommá süllyedjen. Egyetlen hivatalban levő európai államférfi sem tervezte sem 1710-ben, sem 1790-ben, sem 1848-ban, sem pedig 1860-ban, hogy a független Magyarország megteremtését kezdeményezze vagy akár csak elősegítse." Némi kibővítéssel találó az is, hogy a liberális Magyarországot, a parlament intézménye hozta létre. Egy kiegészítéssel: és a sajtó. Kecskeméti említi a reformkori folyóiratokat, de közöttük az 1834-ben induló Tudománytár és az 1817-1841 között havonta megjelenő Tudományos Gyűjtemény is megérdemelte volna az említést. Mindkettőben sok érdekes, reformer szellemű írás jelent meg. A centralistákat Kecskeméti nagyon szereti, sokra becsüli. Szépen emlékezik meg politikai törekvéseikről. Csak a számadatok nem stimmelnek. Eötvös József nem 1874-ben halt meg, hanem három évvel korábban. Szalay Lászlónak az évszámai kimaradtak, 1848-ban nem volt a kormány párizsi, majd londoni követe, hanem Frankfurtban képviselte teljhatalmú megbízottként hazáját. Járt 1848 folyamán az előbbi két fővárosban, de párizsi követ, egyszersmind a nyugati magyar diplomácia vezetője gr. Teleki László volt, s Palmerston Szalayt fogadni sem volt hajlandó. A Budapesti Szemlében csakugyan közölt kétrészes cikket - de nem az esküdtszék, hanem a kodifikáció érdekében. Az esküdtszékről külön füzetet publikált a Budapesti Szemle után, 1842-ben. Csengery Antal nem 1846. január l-jén vette át Szalaytól a centralista Pesti Hírlap szerkesztését, hanem félévvel korábban. Ez az orgánum pedig a centralisták szerkesztésében nemcsak nagy eszmékről cikkezett — mint a szerző állítja —, hanem Madách Imre, Irinyi József, Pákh Albert, Pálffy Albert, Emődy Dániel révén haza és nagyvilág, megyék és Pest-Buda időszerű napi jelenségeiről is. Az előbb felsorolt publicistáknak sok tekintetben igazuk volt, de Wesselényi Miklós, az árvízi hajós parlamenti tevékenysége is többet érdemelt volna egyetlen bekezdésnél. Az elsőrangú hatalmi tényezők közt pedig nem mellőzhető a „tekintetes vármegye". Nem holmi kicsinyeskedésből teszem mindezt szóvá, hanem azért, mert a hibás számok, megállapítások akár évtizedeken át ismétlődni szoktak. Az 1848-as népképviseleti parlament tevékenységének rajza viszont a kötet újabb magas pontja. Kecskeméti szerint ez a rendi képviselet lebontását jelentette. Kiváló az új képviselet, a magyarországi választókerületek bemutatása. Nagy segítséget nyújtott számára is a Pálmány-féle 1848-49 történeti almanach, mint ahogyan Borsi-Kálmán Béla, Gergely András, Kosáry Domokos, Pajkossy Gábor új eredményei is. Nagyon fontos Kecskemétinek az a megállapítása, hogy a Ház 1848-1849-ben az ország valós nyelvi-etnikai összetételét alig tükrözte. Nem kétséges: a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, a magyar politika ezzel kapcsolatos szűklátókörűsége először vezetett robbanáshoz. Részben ezzel kapcsolatos a zsidók emancipációjának problémája. A vállalkozás éppoly meggyőzően tárgyalja a nemzetiségi kérdést rendezni kívánó Projet de pacificationt, mint a Szemere-kormány zsidóemancipációs törvényét. Teljes joggal jegyzi meg, hogy a magyar politikai osztály ezekről tüstént megfeledkezik, amint úgy érzi, hogy ilyen megegyezések nélkül is intézheti az ország ügyeit. Öntudatot sugárzóan idézi Szemere Bertalan megállapítását: „Nincs még egy faj, amely több energiát és hűséget mutatott volna a mi harcunkban, mint a zsidó." A reformkori portrék, Deáké, Dessewffy Aurélé, a dualista korszakban Wekerle Sándoré, Apponyi Alberté szintén megragadóak. Kecskeméti erős jellemábrázoló készséggel rendelkezik.