Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Újvári Hedvig: Testi (sz)épség. Az „izomzsidó" fogalma Max Nordaunál a fin de siecle kontextusában I/143
tekintet ült. A finom ívű vékony szemöldök ébenfekete színe pompásan kiemelte a homlok makulátlan fehérségét, melyet gazdagon koronáztak természetes fekete tincsek; a leheletfinom rózsaszín orca és a friss ajkak még magukon viselték a koraifjúság barack- és cseresznyeszerú leheletét, és aligha fednék fel életkorát, ha azokat nem egy sötétbarna, selymesen puha szakáll, melyet még soha nem érintett borotvakés, kissé vékony gyűrűivel árnyékolná." De „lágy, férfiatlan arca, a tartásából hiányzó keménység miatt, valamint amiért nem ivott és nem dohányzott" diáktársai csak „Wilhelminének" nevezték.4 6 További sztereotípiának számított, hogy a zsidók 'elnőiesedett' mivoltuknál fogva kevésbé voltak alkalmasak, leginkább gyenge felsőtestük miatt, a katonai szolgálatra. A probléma gyökere — Nordau kapcsán erről már volt szó — a gyerekkorra, a korai iskolakezdésre vezethető vissza, mivel a fizikai degeneráció ekkor kezdődött meg. A katonai szolgálatra való alkalmatlanság azonban messzemenő társadalmi következményekkel járt, hiszen ez a feladat szorosan összefüggött az állampolgári kötelességekkel: mivel nem tudtak integrálódni a hadseregbe, ezért nem lehetett a zsidókat teljesen egyenjogú állampolgárokként kezelni. A zsidók emancipációját ellenzők egyre inkább a fizikai sajátosságokat állították előtérbe, ezzel hangsúlyozva a másságot és a teljes egyenjogiísítás lehetetlenségét. Ennek kapcsán felmerül egy másik 'tipikus zsidó jegy' is, amely ortopéd vonatkozásokkal bírt és szintén kizárta a katonai alkalmasságot: a zsidó láb felépítése, konkrétan a zsidók körében a lakosság többi részéhez képest gyakrabban előforduló lúdtalp. Jelentőségét az adta, hogy a korabeli felfogás szerint egy hadsereg annál ütőképesebb, minél jobb a gyalogsága. Lúdtalppal azonban nem lehetett hosszabb távon gyalogolni.4 7 Míg a lúdtalpat legalább el lehetett rejteni, egy ember járása nagyban árulkodott faji hovatartozásáról. A zsidók kevésbé emelték a lábukat, szinte húzták maguk után; kortárs antropológiai vizsgálatok alapján ezt a kevésbé fejlett vádiinak lehetett tulajdonítani, s főleg a keleti zsidóság körében volt gyakori. Ezeknek a testi panaszoknak a gyakoriságát pszichés, elsősorban idegrendszeri eredetre vezették vissza, de állhatott a háttérben érszűkületi probléma is, valamint a cukorbetegség, melyet vallási-rituális étkezési szokások, valamint az endogám házasságkötések válthattak ki.48 46 Max Nordau: Die Krankheit des Jahrhunderts. 2. Bände. Leipzig 1888. Bd. I. 7-8. A Seelenanalysen, illetve a Gefühlskomödie című prózai műveiben, a Doktor Kohn c. drámájában további példákat lehet találni. A gyenge, elnőiesedett zsidó test irodalmi megjelenítéséhez ld. Ingrid Spörk: Zum Archaischen in der Moderne. Körperbilder in der Ghettogeschichte. In: Moderne Identitäten. Hrsg. v. Alice Bolterauer, Dietmar Goltschnigg. Wien 1999. (= Studien zur Moderne 6). 75-89. 47 Hödl, K.\ Die Pathologisierung i. m. 167-171., és Sander L. Gilman: Der jüdische Körper. Eine Fuß-Note. In: Rasse, Sexualität und Seuche. Stereotype aus der Innenwelt der westlichen Kultur. Ins Deutsche übertragen von Helmut Rohlfmg et al. Hamburg 1992. 181-204. 48 Uo. 172-175. Gilman a zsidók körében gyakori idegrendszeri panaszok legfontosabb okának — kortárs pszichiáterek munkáira hivatkozva — az endogámiát tartja. Ugyanakkor voltak ennek ellentmondó nézetek is, miszerint a rokonok közti házasságkötés szokása kifejezetten a faj tisztaságának megőrzését szolgálta, és a zsidókat jóval rezisztensebbé tette a himlővel vagy a kolerával szemben. Sander L. Gilman: Jüdischer Selbsthaß. Antisemitismus und die verborgene Sprache der Juden. Aus dem Amerikanischen von Isabella König. (Eredeti cím: Jewish Self-Hatred. Antisemitism and the Hidden Language of the Jews.) Frankfurt am Main 1993. 221.
