Századok – 2009
TANULMÁNYOK - E. Kovács Péter: Zsigmond császár megkoronázása Rómában VI/1323
te és a pápa megkoronázta.110 Tudomása szerint ez a hagyomány az alapja a jelenleginek. A koronáról az a véleménye, hogy régen a császárok, nem hordtak ilyet, csak a triumpus alatt viselték a babér fejéket. Hosszú történeti fejtegetés után arra a megállapításra jut, hogy: Nullus autem sequentiam imperatorum se regem Romanorum appellare ausus est. De mindez a barbároktól ered, akik az antik históriákat nem veszik figyelembe (priscas históriás ignorarunt) és a szavak jelentéséhez sem ragaszkodnak 0neque verborum vix tenuerunt),m Mások ellenben Zsigmond koronázásával újból elővették a restauratio imperii gondolatát. Az elképzelés lelkes híve egykoron Petrarca volt, aki szerint az antik és a keresztény Róma között nemcsak folytonosság, hanem azonosság is van. Ezért javasolta számos levelében IV Károlynak, hogy vonuljon Rómába és állítsa vissza a város egykori erejét és dicsőségét. Amikor Leonardus Ciriacus Pizzicolli da Ancona humanista műgyűjtő, Rómában egy Traianus-érmet adott át Zsigmondnak, talán arra a régi jelenetre utalt, amikor Petrarcától IV Károly Agustus-érmet kapott. Petrarca akkor jelezni akarta, hogy a régi dicsőséget a császári hatalommal lehetne, és kellene is, feltámasztani.112 Köztünk legyen szólva, IV Károly és Zsigmond között a „császári teljesítmény" tekintetében nincsen sok különbség, ellenben a Petrarca-Leonardus Ciriacus Pizzicolli da Ancona kettős irodalmi munkássága és szellemi hatása között óriási az eltérés. A humanista-műgyűjtő talán a fenti gesztusával nem azt szerette volna elérni, mint Petrarca, hanem inkább saját magára gondolt. Jól tudhatta, hogy Zsigmond örömmel tesz gesztusokat a humanista tudósoknak. Elég itt csak Pier Paolo Vergerio 1417 körüli költővé koszorúzására utalni, hiszen egykoron Zsigmond ezzel elismerte a humanista érdemeit, és egyben azt is demonstrálta, hogy ő olyan, mint egy római császár. Az igaz, hogy Petrarcát nem IV Károly, hanem Anjou Róbert koszorúzta költővé (1341).113 Ezen a kis apróságon tegyük túl magunkat, és csodálkozzunk azon, hogy Zsigmond apja Zenobio da Stradát választotta erre a célra (1355), és így már azonnal érthető, hogy miért is fordulhatott meg Leonardus Ciriacus Pizzicolli da Ancona fejében a költővé koszorúzás, hiszen Zenobio da Strada, finoman fogalmazva, nem volt egy Petrarca. To-110 Hogy Poggio Braccolini honnét vette ezeket az adatokat, nem tudjuk. Engedtessék meg neki, hogy valahol olvasta, és nem hallomásból írta le a fentieket, mert bizony állításainak semmilyen történeti alapja nincsen. Az általam átnézett longobárd történelemmel foglalkozó elbeszélő forrásokban (http://www.oeaw.ac.at/gema/lango.html; a letöltés.időpontja: 2009. szept. 13.) semmit sem találtam az esetleges koronázásra. A Vita Karoli magni sem tartalmazza a fenti történetet. (http://www.thelatinlibrary.com/ein.html; a letöltés időpontja: 2009. szept. 13.). Ennek nem csak az én esetleges felületességem az oka, mindez azért lehetett, mert a koronázás meg sem történt. Desiderius ugyan bevonult Rómába és imádkozott Szent Péter sírjánál, de I. Pál (757—767) nem koronázta meg, ellenben a longobárd uralkodó megegyezett a pápával. Desiderius garantálta a pápai jogokat a longobárd állam területén, míg I. Pál őt javasolta III. (Kis) Pipin (751-768) frank királynak mint a pápai jogok védelmezőjét a bizánciakkal szemben, 1. Paolo Delagu: II regno longobardo. In: Storia d'Italia diretta da Giuseppe Galasso. Volume I. Longobardi e Bizantini. Torino 1980. 183-184. 111 Bracciolini 119-125. 112 Kiséry Zsuzsanna: Vergerio és Luxemburgi Zsigmond. In: Sigismundus rex et imperátor. Művészet és kultüra Luxemburgi Zsigmond korában 1387-1437. Kiállítási katalógus. Szerk. Takács Imre. Budapest-Luxemburg 2006. 292-294. 113 Uo. 293.
