Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Litterae missionariorum de Hungaria et Transilvania (1572-1717). III-V köt. Sajtó alá rend. Tóth István György (Ism.: Bitskey István) IV/1008

gei azután hatalmi vetélkedések színtereivé váltak, s ezt még csak bonyolította a misszionárius és a helyi egyházmegye jogi viszonyának tisztázatlansága. A III. és a IV kötet anyagából még élesebben rajzolódnak ki a missziós tevékenység értelmezése körüli elvi különbségek. A magyarországi megyéspüspökök ugyanis a hódoltságot ideiglenes állapotnak tekintették, és joghatóságukat a megszállás alatti területeken természetesnek vélték. A Propaganda Fide viszont pogányok és eretnekek által lakott, ún. külső missziónak tekintette a hódoltságot, és misszióspüspöki központokat létesítettek az iszlamizált területeken az oda menekült raguzai, dalmát, bosnyák és egyéb szláv keresztények lelki gondozásának feladatával. A török hatóságok a számukra is fontos balkáni kereskedelem biztosítása érdekében adtak engedélyt működésükre Pécsett, Budán, Temesvárott és Belgrádban, más kérdés, hogy ennek ellenére igen korlátozottak voltak ezeken a helyeken is a katolikusok lehetőségei. A legnagyobb hatású misszióspüspökök egyike volt Matteo Benlich belgrádi obszerváns páter, aki szinte az egész hódoltságot bejárta, s gyakran élete kockáztatásával látta el feladatát, mivel a török hatóságok kémnek nézték és így állandó üldözésnek volt kitéve - róla Tóth István György önálló tanulmányt tett közzé (Levéltári Közlemények 1999. 107-142.). Tovább bonyolította a helyzetet, hogy gyakran a misszionáló szerzetesek rendfőnöksége is irányító szervnek tekintette magát, ebből érthető módon konfliktusok sora származott. A hittérítők jogait és kötelességeit ugyan több kiadványban is rögzítette a Propaganda Fide, a gyakorlati élet sokszínűsége azonban sokszor felülírta a szabályokat, és ez különösen is jelentkezett az olyan iszlamizált régiókban, ahol különböző keresztény felekezetek éltek együtt. A Tóth István György által korábban kiadott relációk gyűjteménye és a most közzétett levelezésanyag ebbe a rendkívül összetett helyzetbe enged bepillantást, a misszióspáterek napi gondjai és konfliktusai válnak elevenné a misszilisek révén. A levelek alapvető kérdéseket tettek fel a római bíborostestületnek. Mire van engedélye (fakultása) a missziós páternek? Eskethet-e vagy felbonthatja-e a korábban kötött vegyesházasságokat? Miként foglaljon állást a klandesztin házasságokban élő özvegyekkel kapcsolatban? Adhat-e felmentést a böjt alól azokon a helyeken, ahol halat és tejféleségeket sem tud beszerezni a lakosság? Álruhában átlovagolhat-e a misszióspáter a török területen? Elszegődhet-e béresnek ideiglenesen, hogy megélhetését biztosíthassa? Miként kerülheti el a kettős — az ortodox és a katolikus félnek történő — egyházi adó fizetését a lakosság a vegyes joghatóságú településeken? Mi a teendő, ha a görögkeleti ortodox vladikák is be kívánják szedni az egyházi adót a katolikus lakosoktól? Szabad-e a katolikus hittérítőnek beteg török gyerek felett keresztény módon imádkoznia, ha a törökök őt erre akarják kényszeríteni? Mi a teendő, ha a többnejű török egyik felesége titokban katolikus szentségekhez kíván járulni? Az ilyen dilemmák napirenden szerepeltek a levelekben, a válaszok viszont többnyire késtek, és ha jöttek is, nem voltak egyértelműek, talán nem is lehettek azok, mivel a helyzet is ellentmondásokkal volt terhes. A térítést vállaló ferencesek megbízatásukat a Propaganda bíborosi testületétől kapták, ugyanakkor felettesük volt mind a misszióspüspök, mind a szerzetesi rendfőnök, továbbá a területén illetékes megyéspüspök is jogot formált tevékenységének irányítására, nem csoda, ha napirenden voltak a katolikus egyházszervezeten belüli viták. Szembetűnő a jezsuita misszionáriusok függetlenedési törekvése a bíborosi testülettől, ők csakis saját rendi elöljárójuk utasításait tekintették mérvadónak. Mindehhez járult még — főként Erdélyben — a bosnyák és a magyar páterek állandó viszálykodása, amit csak ideig-óráig tudott mérsékelni egy-egy olyan rugalmas mentalitású provinciális, mint Szalinai István. Sok különféle törekvés keresztezte tehát egymást a Kárpát-medence rekatolizációs folyamatában, a bőségesen felmerülő konfliktusok ellenére a végeredmény azonban mégiscsak ennek a tendenciának az érvényesülése lett. Főként a IV kötet illusztrálja azt a folyamatot, amelynek során a ferencesek és a jezsuiták után a pálos rend is belépett a jelentékeny missziós szerzetesrendek közé. Közülük Csepellényi György vértanúhalált halt 1674. május 24-én, a kuruc hajdúk által történt megkínzásáról és lefejezéséről Kéry János rendfőnök levele tájékoztatta a Kongregáció titkárát, Francesco Ravizzát. Számos levél illusztrálja, hogy a pálosok közül Vanoviczi János misszióprefektus ért el legtöbb eredményt, a beosztottjait ellenőrző útjainak viszontagságairól színes leírásban számolt be Girolamo Casanate bíborosnak 1677. július 2-án Késmárkról. A remeterend vándormisszionáriusának életpályáját Tóth István György önálló, nagy ívű tanulmányban már korábban is feldolgozta (Levéltári Közlemények 2001. 187-245.), és ebben megállapította: „A hittérítés világtörténetében magyar különlegességnek tekinthetjük a pálos rend misszióit - a remeterendből kikerült hittérítők a jezsuiták és az obszerváns ferences szerzetesek mellett a harmadik legaktívabb missziót