Századok – 2009
MŰHELY - Szvák Gyula: A legitim és illegitim cár helycseréje Moszkóviában (Néhány módszertani és historiográfiai megjegyzés) IV/981
7. a vecse-remineszcenciák, 8. a szolgáló emberek ősi, „távozáshoz" való joga, 9. a parasztok szabad költözéshez való joga, 10. a végtelen földrajzi tér és a föld szűke, 11. a frontier-elemek turbulenciája, és nem utolsósorban 12. az álcár-hiedelem. Az alábbiakban csak ez utóbbival kívánok részletesen foglalkozni,8 ismételten hangsúlyozva, hogy a cári hatalom „ellenzékének" kutatását ugyanolyan jelentősnek és — ami még ennél is lényegesebb — e hatalom természetétől elválaszthatatlannak, annak integráns részének tartom. Az álcár-jelenségre régen felfigyelt a történetírás.9 Mégsem nevezhetjük e témát a történettudósok kegyeltjének, bizonyos szempontból ugyanis kényelmetlen jelenségről van szó. A nemzeti szemléletű történetírás hajlamos az ilyesmit elbagatellizálni, valamiféle szégyenérzettől vezérelve, vagy éppenséggel démonizálni, mint egyenesen az ördögtől valót. Ezért a különféle álcárok gyakran jelentek meg a történelemkönyvek lapjain szélhámosokként, imposztorokként.10 Még mindig járhatóbb út volt ugyanis a népet hiszékenynek, tudatlannak és megtéveszthetőnek minősíteni, mint a jelenség tanulságaival szembenézni. Ám az ún. marxista szovjet történetírás is ugyanígy szégyellte az álcárokat, csak a feldolgozás technikája különbözött a nemzeti látószögű elődökétől: osztályharcos ruhába vagy/és külföldi intervencionalisták bábjainak öltöztették őket,1 1 ezzel kívánva a nemzeti múlthoz méltó komolyságot kölcsönözni nekik. A szovjet történetírás bomlásának és egyszersmind a posztmodern kihívás kezdetének időszakától azután a nagy narratívák átadták helyüket a kis történeteknek, az utolsó két évtized historiográfiájában azonban abban mindenesetre egyetértés látszik mutatkozni, hogy az álcár-jelenség ugyan jól ismert más országok történetéből és más korokból is, de ilyen tömeges méretekben és ilyen hosszú időn keresztül csak az orosz történelemben volt jelen, ennél fogva orosz sajátosságnak tekinthető.12 Ugyancsak orosz jellegzetesség a nagy népmozgalmak és az álcár-hiedelem egy-9 Vö. M. M. Scserbatov: Kratkaja poveszty o bivsih v Rosszii szamozvancah. Szankt-Petyerburg 1774.; Sz. M. Szolovjou: Zametki o szamozvancah v Rosszii In: Russzkij arhiv. Moszkva 1868.; V. O. Kljucseuszkij: Szocsinyenyija. Kny. 3. Moszkva 1957. 10 Például Nyikolaj Kosztomarov egy 1876-ban megjelent művében igen érzékletesen (Ny. Kosztomarov. Szamozvanci i proroki. Moszkva 1997. 150., 154.), különösen azon a helyen, ahol I. ál-Dmitrijt olyan fizionómiájú embernek nevezi, „akinek senki nem szánná rá magát, hogy kölcsönt adjon." (uo. 155.) 11 A szovjet historiográfiáról rövid áttekintést ad: I. Tyumencev: Szmutnoje vremja v Rosszii nacsala XVII sztoletyija: novije napravlenyija i rezul'tati isszledovanyij In: Novije napravlenyija i rezul'tati v ruszisztyike/New Directions and Results in International Russistics. Szerk. Gy. Szvák. Bp. 2005. 83-91. 12 Vö. M. Perrie: Pretenders and Popular Monarchism in Early Modern Russia. Cambridge 1995. 2.
