Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Vác '56. Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában (Ism.: Takács Tibor) I/260

A szövegközlés legfőbb elvének szokatlansága és újszerűsége mindenképpen indokolttá teszi, hogy bővebben is megvizsgáljuk azt. Maguk a szerkesztők is tisztában voltak azzal, és ezt jelezték is a bevezetőben (35.), hogy eljárásuk a bevett forrásközlési gyakorlatnak nem mindenben felel meg. Ez a módszer azért lehet zavaró, mert a kiadvány minden egyéb tekintetben megfelel a tudományos forrásközlés formai kritériumainak, azaz a sorszámmal és címmel, valamint a szakmai normákat követő irattani leírással ellátott dokumentumokat kimerítő alaposságú és imponálóan gazdag jegyzetapparátus kíséri. Mindez csak megerősíti az alcímben nyomatékosan ki is hangsúlyozott műfaji meghatározást, tudniillik, hogy itt egy forrásgyűjteményről van szó. Maga a forrás kifejezés pedig kifejezetten arra utal, hogy az a további történeti feldolgozások számára (is) „alapanyagul" szolgál - a feldaraboltan közöltek azonban ennek a célnak csak nehezen felelnek meg. A Vác '56 azonban csak első pillantásra tűnik szimpla dokumentumgyűjteménynek, valójában jóval több annál. Azáltal, hogy a forrásokat egy meghatározott, alapvetően a kronológia által megszabott rendszerbe helyezték, a kötet összeállítói egy történetet mondanak el velük. Vagyis nem csupán az egyes dokumentumok, dokumentumrészletek tekinthetőek elbeszéléseknek, hanem az egész gyűjtemény is rendelkezik valamiféle narratív koherenciával, hiszen van tárgya (a forradalom és a megtorlás), és az egész összeállításban felfedezhető az, amit Hayden White „a társadalmi központ tudatának" nevez. (Vö. Hayden White: A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In: Uő: A történelem terhe. Bp. 1997. 103-142.) A fragmentumokból kirajzolódik egy történet, amelynek van kezdete, közepe és vége. A források sora ugyanis nem egyszerűen véget ér, nem egy 1963-as dokumentummal zárul, hanem a szándékoltan szigorú kronologikus elvet felborítva egy 1956-1957-es naplórészlettel. Ez a dramaturgiai fogás már önmagában jelezi a lezárás iránti, és ezzel az erkölcsi jelentésre való igényt, ráadásul ezáltal a napló morális telítettségű szövege a forrásgyűjtemény egészének, a forrásokból kikerekedő történetnek is morális jelentést kölcsönöz. A kiadvány megalkotói egy olyan „történelmi olvasókönyvet" kívántak az érdeklődők kezébe adni, amely „a múlt dokumentálható felidézésével" „megbecsülést és tiszteletet szolgáltat" a forradalom váci szereplőinek (28-29.). Az olvasókönyv-jellegnek már sokkal inkább megfelel a dokumentumoknak és dokumentumrészleteknek az események sorrendjét követő közreadása. Az ily módon egymás után rendezett források több nézőpontból mutatják meg a Vácon 1956. október 23-a után történteket, a forradalom kirobbanásáról szóló első híradások megérkezését a fővárosból, a szovjet megszállást szimbolizáló, és ezért gyűlölt emlékművek ledöntését, a forradalmi szervek, munkástanácsok létrejöttét és tevékenységét, a forradalom leverését, a diktatúra újbóli berendezkedését, majd a megtorló gépezet beindulását. A kötet összeállítói természetesen tisztában vannak azzal, hogy a közzétett dokumentumokat olvasva nem közvetlenül a múlttal, hanem annak nyomaival, méghozzá szöveges interpretációival kerül kapcsolatba az érdeklődő. A szerkesztők ezért hívják fel a figyelmet arra, hogy a forrásokat olvasásakor nem feledkezhetünk meg azok keletkezési körülményeiről, arról, hogy kinek az érdekében születtek ezek a dokumentumok (29.). Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a forrásgyűjtemény azáltal válik élvezetes olvasmánnyá, hogy a legkülönbözőbb típusú, eltérő időpontban keletkezett iratok többféle nézőpont érvényesülését teszik lehetővé, így kitűnő bizonyítékul szolgálnak arra, hogy egy történelmi eseményről, konkrétan az 1956-os forradalom váci történéseiről mennyire eltérő elbeszéléseket lehetett (és lehet) létrehozni. Ennek a többszólamúságnak egyik legkifejezőbb példái a pesti forradalom hírének megérkezéséről szóló beszámolók. A forradalomban született Új Váci Napló egy hét elteltével így számolt be erről: „Ezrek ültek izgatottan a rádió mellett, és Vácott is sok száz család hallgatta ökölbeszorított kézzel Gerő Ernő hírhedt beszédét. Bejöttek az esti vonatok. Az utasok lelkesen újságolták: Forrong a pesti utca, 48-as hangulat van Pesten és Budán." A politikai rendőrség által készített összefoglaló jelentés minderről csak annyit jegyez meg: „Október 23-án este a rádióbeszéd elhangzása után nagy nyugtalanság volt tapasztalható a lakosság körében." (85-86.) Több forrás arra szolgál bizonyítékul, hogy a visszaidézés körülményei alapvető hatással vannak az emlékezetre, vagyis, hogy az eltérő felidézési környezet igen különböző narratív konstrukciókat eredményezhet, még ugyanazon személy esetében is. Ezzel kapcsolatban elég csak Vincze Ferenc 1957. februári, letartóztatásban írt önvallomását és az események után több mint három évtizeddel írt visszaemlékezését összevetni (38. és 39. dokumentum). Egy '56-os forrásgyűjtemény esetében az emlékezet kérdésének amúgy is kitüntetett jelentősége van, mivel a közölt dokumentumok túlnyomó része „retrospektív" jellegű, azaz az események után több nappal, héttel, hónappal, sőt évvel keletkezett beszámolókról, visszaemlékezésekről, em-