Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Fundárková, Anna: Egy királysági politikus és az erdélyi fejedelmi udvar a 17. század közepén. Pálffy Pál országbíró és nádor erdélyi kapcsolatai (1646-1653) IV/943
politikusainak közeledése, sőt együttműködése nem új mozzanat a 17. század történetében. Miután az 1571. évi speyeri egyezmény megerősítette a történeti Magyarország területének három részre szakadását, és a Habsburg uralkodók részlegesen elismerték Erdély önállóságát, megkezdődött a valaha egy államot alkotó két országrész önálló fejlődése.4 7 Ennek ellenére a tudat, hogy a két ország valaha egy volt és talán egyszer újra egyesülni fog, egyáltalán nem veszett ki a politikai gondolkodásból a következő időszakban sem. Nem csoda, hogy bő negyedszázaddal később Bocskai István politikai végrendeletében egyrészt Erdély fennmaradását hangsúlyozta: „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik oltalmokra, javokra lészen." Másrészt azonban arra intette az erdélyieket, hogy „ha Isten úgy adná, hogy a Magyar Korona Magyarországban magyar kézhez kelne, akkor a régi mód szerint adják magukat azon korona alá. De addig is arra ügyeljenek, hogy a két magyar »respublica« egymás ellen soha, senki izgatásából ne törjön", sőt Erdély számára azt az utat jelölte ki, hogy minél nagyobbá és erősebbé növekedjen, mert „annál nagyobb és bizonyosabb erőssége lészen az mi nemzetünknek."4 8 A Bocskai-felkelés (1604-1606) óta az erdélyi fejedelmek a királyságbeli protestánsok támogatóinak számítottak. Bethlen Gábor szintén részben a vallásijogok mellett és azok megsértése ellen szállt harcba a Habsburgokkal, ezért a katolikus arisztokraták érthetően fordultak vele szembe. Miután a Pázmány Péter vezette katolikus megújulás hatására egyre több főúr tért át a katolikus hitre, az erdélyi udvar fokozatosan elveszítette korábbi bázisát a Magyar Királyság főrendi elitjében. Érdekes módon azonban mégis a katolikus egyház magyarországi vezetője volt az, aki ellenére volt annak, hogy Erdély és a királyság végképp eltávolodjanak egymástól. Az esztergomi érsek ugyanis felismerte, hogy a fejedelemség még az oszmánok vazallusaként is fontos politikai adut és támaszt szolgáltat a Magyar Királyság rendisége számára a Habsburgok központosító törekvései ellenében. Levelezésben állt Bethlen Gáborral, bár nem helyeselte, hogy a török támogatását keresi, és Bécs ellen fordul.4 9 I. Rákóczi György fejedelemmé választása ellenben reménységgel töltötte el őt Erdély és a Magyar Királyság együttműködését illetően. Úgy vélte, hogy Rákóczi — akinek tekintélyes birtokai voltak Felső-Magyarországon — sokkal megértőbben fog közeledni a magyarországi ügyekhez. Fontosnak tartotta ugyanis, hogy mind a királyságot, mind Erdélyt lehetőleg minél kevesebb háborús konfliktus sújtsa. Ezért így intette Rákóczit: „A jövendőről bizony igen méltó gondolkodni Kegyelmednek, mert ha Erdélyre, ez darab földre vonsza Kegyelmed az császár őfelsége hadát, másfelől pedig a török segítségét veszi, annak a vége mi leszen, 47 Az egyezmény szövege magába foglalta, hogy ha János Zsigmondnak nem marad fiági örököse, Erdélyt, mint Magyarország „valóságos és elválaszthatatlan részét" egyedül Miksa és utódai vehetik hatalmukba. János Zsigmond halála után azonban a rendek somlyói Báthory Istvánt választották uralkodóvá - ezzel a speyeri egyezmény meghiúsult. Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Bp. 2000. 104. 48 Magyar gondolkodók a 17. században. Szerk. Tarnócz Márton. Bp. 1979. 14. 49 Bitskey István: Pázmány Péter. Bp. 1986. 146-153.
