Századok – 2008
TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár András: Viam meam persequor. Batthyány Lajos gróf útja a miniszterelnökségig (1807-1848) (Ism. Erdődy Gábor) III/789
Ismeretes, hogy az 1839/1840. évi országgyűlés meghatározó jelentőséggel bírt a parlamenti politizálás világába az ismeretlenségből berobbanó, ám a pozsonyi diétára már kiérlelt programmal és konkrét tervekkel érkező Batthyány pályája alakulására. Molnár a „kezdő" politikus jelentős sikerének nevezi, hogy a főrendi ellenzéket megszervezve, a rendi ellenzékkel szoros együttműködésben, a lényeget tekintve Deák Ferenccel egyetértésben, s a Széchenyivel folytatott szenvedélyes vitáktól kísért folyamatos rivalizálás közepette elérte a főnemesség tömeges megjelenését az ellenzék oldalán. Törekvései ideológiai bázisát az ellenzéki követelések szuverén összefoglalását jelentő, azokat több ponton továbbfejlesztő, 1839. december 14-én, a kiskaszinóban előterjesztett politikai programnyilatkozata képezte. A gróf gondolkodása és tevékenysége lényegét hitelesen adja vissza az a titkosrendőri jelentés, amely már ekkor „a legdemokratikusabb szellemek egyikének" nevezte őt. Ez a tartalom nyilvánult meg a vallási sérelmek orvoslása, a megyék függetlensége és a botbüntetés eltörlése mellett, illetve az alkotmányosság megvédése érdekében tett, többek között a népszuverenitás gondolatát is magában foglaló felsőházi felszólalásaiban is. Molnár remekül rajzolja meg azt a háttérfolyamatot, melynek aktív formálójaként a kormány törvénysértő működésével szemben elszántan fellépő Batthyány viszonylag rövid idő alatt az ismeretlenségből „a legbefolyásosabb szerepbe, a legradikálisabb ellenzékiek sorába" emelkedett. Az 1840-1842 közötti időszak Batthyány életében a tájékozódás és az erőgyűjtés éveit jelentette. A Széchenyi és Kossuth között kirobbant vitában tanúsított visszafogott magatartását többek között az is befolyásolta, hogy a gróf nem a reformeszmék teoretikus megfogalmazójaként, hanem azok képviselőjeként és gyakorlati terjesztőjeként kereste helyét a politikai közéletben. A Pesti Hírlapot kezdetben komolyan bírálta (nem a nyilvánosság előtt), s csaknem hűségnyilatkozatnak tekinthető kijelentést tett „a legnagyobb magyar" mellett, aki az általa tervezett centrumpártnak próbálta megnyerni őt. A magyar liberális ellenzéket a nemzetiségi kérdés kiéleződésében egyoldalúan elmarasztaló 1842. november 27-én elmondott akadémiai beszéd azonban újabb fordulópontot jelentett kettőjük kapcsolatában, s egyenesen vezetett el szakításukhoz. Ezzel párhuzamosan megindult a közeledés Kossuth és Batthyány között, s a két politikus hamarosan meginduló politikai együttműködése utóbbi számára a politikai újjászületés kezdetét is jelentette. Mivel a vármegyékben, a hírlapok és a röpiratok világában Batthyány nem mozgott otthonosan (nem volt versenyképes), az ellenzék élére vezető utat — mint arra Molnár rámutatott — más irányból, az egyesületi mozgalmon keresztül kereste. Ismeretes ugyanakkor az is, hogy a társadalmi szférában kifejtendő aktivitás növelésének igénye szerepelt már 1839-ben előterjesztett programjában is, azaz az elképzelés nem csupán kényszer szülte taktikának, hanem liberális reformkoncepciója szerves részének tekintendő, mely törekvés 1844 után az egyéni és a közérdek szerencsés találkozása mentén egybeesett az ellenzéki politizálás fő csapásirányával. A szerző aprólékos részletességgel mutatja be a horderejében a gazdasági hasznosság jelentőségén messze túlmutató Iparegyesület megszervezését, Batthyány, Deák és Kossuth kibontakozó együttműködését, hangsúlyozva annak jelentőségét, hogy a közös munka során Kossuth kiváló képességeit Batthyány a napi gyakorlati tapasztalatok alapján ismerhette meg. Mindenekelőtt a két politikus személyes találkozásaival magyarázható, hogy Batthyány hamarosan túltette magát Kossuthtal szemben érzett kezdeti fenntartásain, politikai jövőjét immár vele szoros együttműködésben képzelte el, és végleg elkötelezte magát az érdekegyesítő politika mellett. Az 1843/1844. évi országgyűlés Batthyány számára a nyilvános politikai szereplés újabb lehetőségét kínálta. Pozsonyba visszatérve újjászervezte a főrendi ellenzéket, s az újkonzervatívoktól következetesen elhatárolódva megvívta Széchenyivel a főrendi ellenzék útjának meghatározásáról szóló újabb csatáját. A két gróf közötti rivalizálás tartalmi kibontásával Molnár azt érzékelteti, hogy a kormány elleni következetes fellépés minden lehetőségét elszántan megragadó Batthyány felülkerekedésének meghatározó, a Kossuth és Széchenyi közötti vita kimenetelének jelentőségéhez közelítő súlya volt a reformkori politikai folyamatok alakulásában. A főrendi házban elhangzott felszólalások részletes ismertetésével Molnár lehetőséget ad Batthyány demokratikus-liberális felfogása formálódásának nyomon követésére. Kiemeli, hogy bár határozottan fellépett a túrmezei magyar nemesek védelmében, a horvátok elmagyarosítását azonban nem támogatta. Kíméletlen bírálatban részesítette ugyanakkor az abszolutisztikus kormánnyal összefonódó klérust, és liberális-katolikus alapra helyezkedve sürgette a vegyes házasságok terén tapasztalt törvénytelen gyakorlat azonnali megváltoztatását. Rugalmas, a doktrinerség csapdáit elkerülő politikusi magatartásáról tanúskodott ugyanakkor az az eset, amikor az újkonzervatívokkal együttműködve járult hozzá a közteherviselés elvének elfogadtatásához.
