Századok – 2008
TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár András: Viam meam persequor. Batthyány Lajos gróf útja a miniszterelnökségig (1807-1848) (Ism. Erdődy Gábor) III/789
Molnár részletesen bemutatja és méltatja a kortársak által is elkötelezett patriótaként ismert Zichy Antónia meghatározó szerepét, félje oldalán kifejtett s annak érdekeit szolgáló, az estélyek, a fogadások, a farsangi bálok és a politikai összejövetelek során tanúsított fáradhatatlan (feltehetően személyes ambícióival is messzemenően találkozó) közéleti aktivitását. Nyomatékosan utal az említett programok sikeréhez ugyancsak sokban hozzájáruló testvére, Károlyi Györgyné (Zichy Karolin) lelkes együttműködésére, és összességében szinte egy, a Zichy-nővérekről megírandó portré vázlatát is elkészíti. Az ellenzék társadalmi bázisának kiszélesítésére irányuló szociális kezdeményezések, illetve a párttá szervezés munkájának irányításában (1845-1847) Batthyány meghatározó vezető szerepe immár magától értetődően érvényesült. A társadalmi egyesületek és részvénytársaságok élén, Kossuthtal szoros és eredményes munkamegosztásban szerzett közös pozitív élmények ugyanakkor tovább erősítették a két politikus közötti bizalmat. Igaz, kapcsolatuk — mint arra Molnár a későbbiekben rámutat — sosem vált barátivá, s együttműködésüket sokkal inkább az „érdekszövetség", az ellentmondásoktól sem mentes „egymásra utaltság" határozta meg. Meghatározó szerepet játszott Batthyány továbbá a nemesi megyéket az adminisztrátori rendszer bevezetésével egy időben radikálisan támadó centralisták lecsendesítésében, mint ahogy az ellenzék sok éves kollektív erőfeszítéseit összegező Ellenzéki Nyilatkozat elkészülésében is. Deák Ágnes kutatási eredményeire támaszkodva a szerző kiemelt figyelmet fordít a Batthyány és az ausztriai ellenzék vezetője, Andrian-Werburg báró közötti szoros együttműködés bemutatására. Aláhúzza, hogy politikai partnere kívánságának érvényt szerezve a gróf határozottan szorgalmazta a Habsburg Birodalom örökös tartományai alkotmányhoz juttatásának szerepeltetését az ellenzéki program követelései között. A korábbiakban Molnár azt is jelezte, hogy a gondolat a magyar ellenzéki politikus 1844. november 10-én elhangzott főrendi beszédében a nyilvánosság előtt is megfogalmazódott, ami arra mutat, hogy a két ellenzéki vezető elképzelései és törekvései szerencsésen találkoztak, és kölcsönösen felerősítették egymást. Az utolsó rendi országgyűlés tárgyalásához elérkezve Molnár András bemutatja Batthyány meghatározó szerepét az 1847. évi követválasztások eredményének alakításában, mindenekelőtt pedig Kossuth Pest megye követévé történő megválasztásában. Indokoltan hangsúlyozza az ellenzék első számú vezetőjének a Pozsonyban összeülő rendekre gyakorolt rendkívüli befolyását, ám úgy véljük, hogy a megrajzolt összképben Kossuth ugyancsak meghatározott szerepe az indokoltnál kisebb hangsúlyt kapott. Kettőjük közös sikereként mutatja be ugyanakkor az ellenzék megosztásával próbálkozó Széchenyi semlegesítését, a kormány támadásának visszaverését, s az ellenzéki ellenoffenzíva megindítását, majd a kora tavaszi európai változások által kínált lehetőségek bátor megragadásával a forradalmi áttörés sikeres levezényelését. A monográfia szerzője jelentőségének megfelelő hangsúllyal méltatja a Batthyány parlamenti hozzászólásaiban megnyilvánuló, társai álláspontjához hasonlítva olykor „radikálisnak" minősülő konstruktív gondolatokat. Emlékeztet arra, hogy az örökváltság vitájában egyedülálló álláspontot képviselve vonta kétségbe a tökéletes kárpótlás realitását, és javasolta a „méltányos és részleges" kárpótlás elvének elfogadását. A magyar nyelv és nemzetiség kérdésében február 4-én elmondott beszédében pedig a tolerancia kivételes megnyilvánulásaként, a nacionalista közeggel szembefordulva és többeket meghökkentve érvelt a horvát nyelvhasználat „belső ügyekben" történő engedélyezése mellett. A könyv első részének (politikai életrajz) összegező zárófejezetében szerző a reformkori ellenzéki liberális mozgalom meghatározó befolyással rendelkező részvevőjeként, született pártvezérként, nagyformátumú politikusként értékeli Batthyányt, aki „nem elvi, eszmei vezetője, hanem gyakorlati irányítója volt az egységesülő ellenzéknek." Politikusi személyisége részének nevezi az elméleti kérdések iránti érdeklődés állítólagos hiányát, azt, hogy „nem gyarapította jelentős, egyéni elképzelésekkel a magyar liberálisok célkitűzéseit." Molnár András nagyszerű monográfiája ugyanakkor arról is meggyőzött, hogy bár az önálló teoretikus munkák megírásához szükséges képességekkel Batthyány valóban nem rendelkezett, a kor progresszív politikai elméletei iránt megkülönböztetett érdeklődést tanúsított, s alapos ismereteire támaszkodva szuverén módon alkalmazta, több ponton tovább is fejlesztette azokat. Ez által az elméleti kérdésekben is alaposan felkészült gyakorlati vezetőként irányította a polgári, alkotmányos és nemzeti átalakulás előkészületeit, majd az áttörés végrehajtását. Molnár Andrásnak a Batthyány Lajos gróf kétszázadik születésnapjára emlékező évfordulóhoz kapcsolódva megjelent kötete az Urbán Aladár munkásságával új alapokra helyezett Batthyány kutatás jelentős állomása, kiemelkedő eredménye. A monográfia és a forrásgyűjtemény ismereteinket érdemben gazdagítva számos fontos újdonsággal szolgál Batthyány reformkori szerepéről, a reformkor. Erdődy Gábor
