Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Stark Tamás: Magyar foglyok a Szovjetunióban (Ism.: Bognár Zalán) I/247

kezőkből származó idézetekkel és imponálóan gazdag jegyzetapparátussal, bár néhány helyen a dokumentum pontos levéltári megjelölése nélkül. A könyvet a felhasznált irodalmat tartalmazó hétoldalas bibliográfia zárja le. A bevezetőben az olvasó áttekintést kap azokról a szükséges és alapvető ismeretekről, amelyek segítségével átláthatja a kérdéskör rendkívül szerteágazó tényezőit. Itt olvashatunk a szovjet lágervilág — a büntető-, az internáló- és a hadifogolytábor-hálózat — kialakulásáról, szervezetéről, hierarchiájáról, a GUPVI (Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság) és a GULAG (Lágerek Főigazgatósága) alá rendelt lágerek egymásmellettiségéről, s ezeknek a szovjet struktúrából, illetve hatalomgyakorlásból eredő okairól. Ezek leírása annál is inkább indokolt és fontos, mivel még mindig sokan — még a történészek közül is — a Gulag-lágerek közé sorolják a hadifogoly- és az internálótáborokat. Itt olvashatunk még a tömeges rabszolga-munkaerőszerzés okairól: a politikai megfélemlítésről, az etnikai és osztály alapon történő tisztogatásokról, a második világháború lehetőségét kihasználva immár a külföldi rabszolgamunkaerő-beszerzés elméleti megalapozásáról, a kollektív büntetés gyakorlatának kialakulásáról, valamint a nyugati hatalmak hozzájárulásáról, hogy a Szovjetuniónak történő jóvátétel egyik formája a munkaszolgálat legyen. A szerző mindeközben hangsúlyozza azon — a könyvében alátámasztott — véleményét, hogy a Szovjetunióba hurcolt hadifoglyok is, még ha katonaként estek is fogságba, valójában kényszermunkások voltak. Rávilágít arra, hogy „a Szovjetunióba szállított magyarok sorsa a közelmúlt történetének nagy tragédiái közé tartozik. A tragédiát a maga idejében és azóta is folyamatosan úgy próbálták elhallgatni, hogy az elhurcolások történetét és a kényszermunkát egyszerűen »hadifogolyügyként« kezelték, így mutatták be és így szerepel ma — ha egyáltalán szerepel — a történelemkönyvekben. Ilyen módon lehetett elfeledtetni a szervezők, végrehajtók, valamint a kényszermunkára épülő szovjet rendszer felelősségét." (13-14.) A szerző az ezen általános ismeretekkel való felvértezés után következő fejezetekben vezeti be az olvasót immár konkrétan a magyar állampolgárok, katonák és civilek szovjet fogságba jutásának különböző módozataiba, a fogolyszedések körülményeibe, a területi, időbeli és mennyiségi különbségekbe, a hadifogoly-, az internáló-, valamint a büntetőtáborokba induló transzportokba való jutás lehetőségeibe, folyamatába és okaiba. A polgári lakosság tömeges elhurcolásának területi különbségeinél külön fejezet szól Kárpátaljáról, és egy másik a Felső-Tisza- és az Ung-vidékről, valamint a Felső-Bodrog-közből történt elhurcolásokról. A katonákkal foglalkozó fejezetben olvashatunk arról is, hogy a Szovjetunióban a hadifoglyokkal való bánásmóddal kapcsolatos irányelvekben a háború folyamán milyen változások mentek végbe. így míg a Szovjetunió elleni háború kitörését követően a „halál a fasiszta megszállókra" jelszó alapján jártak el többnyire az ellenséges sebesült katonákkal és a foglyul ejtettekkel szemben, addig a moszkvai csatát, az első jelentős szovjet sikert követően Sztálin 1942. február 23-i napiparancsában már árnyaltabban fogalmazva arra utalt, hogy „az ellenséges katonákat nem kell megölni akkor, ha megadják magukat." (19.) Szintén külön fejezet foglalkozik a magyarországi „németek" „mozgósításával" is. S az imént használt idézőjelek a könyv nyomán kerültek ide is, melyek fontos jelentéstartalommal bírnak. A „németek" szó idézőjeles használata a fejezetcímben már előre jelzi, hogy nem pusztán, vagy nem kifejezetten csak németeket jelöl. Ugyanis bár a Sztálin kézjegyével ellátott, 1944. december 16-i, 7161. számú Állami Honvédelmi Bizottsági határozat „a Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia területén tartózkodó 17-45 év közötti munkaképes német férfiak és a 18-30 év közötti munkaképes német nők" internálásáról szólt, mégis ahol nem volt elég német nemzetiségű, ott a magyar lakossággal pótolták a parancsokban kiadott tervszámoktól való különbözetet. Azt ugyanis, hogy ki számít németnek, az említett parancs nem határozta ínég, ez az intézkedő NKVD-s tiszttől függött, miként az a szerző által citált példákból is kiderül. Sőt a szerző kutatásai alapján azt is állítja, hogy „a deportáltak többsége sohasem tartozott a német nemzetiséghez." (76.) A „mozgósítás" idézőjelbe kerülése pedig azt jelzi, hogy — miként a korábbi fejezetekben bemutatott, a polgári lakosság köréből történt elhurcolásoknál is — a német nemzethez való tartozás ürügyén deportáltaknál is megtévesztő, hazug felhívások alapján, néha falugyűlésre, mozielőadásra, népgyűlésre, élelemosztásra, vagy csak egyszerűen igazoltatásra, illetve egy kis front mögötti munkára hívva az embereket gyűjtötték össze az elhurcolandó létszámú transzportokat. Ezeknél az elhurcolásoknál a helyi közigazgatás emberei is tevékenyen közreműködtek és sajnos nem mindig csupán a kényszer hatására. A civil lakosság tömeges elhurcolásával kapcsolatban a felkutatott források alapján Stark Tamás arra a következtetésre jutott, hogy a Magyarországra érkező szovjet belügyi alakulatok-