Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - A szakadék szélén... Az MTI bizalmas jelentései 1943. július 22.-1944. március 10. (Ism.: Joó András) I/242

vallják a jobboldalon általában. Vannak azután jobboldaliak, nem is kis számban, akik erre az esetre előbb mindenképpen el akarják intézni a zsidókat. [...] E körökben a zsidógyűlölet ma va­dabb és elkeseredettebb, mint volt a zsidótörvények tárgyalása idején. [...] Azok a konzervatív, fe­udális és kapitalista körök, amelyek angolszász győzelemre számítanak vagy inkább számítottak, meglehetősen passzívak, annyira, amennyire passzívaknak mutatkoznak a kelet-európai kérdé­sekben maguk az angolszászok is." (191-192. o.) Más helyeken Kállay szavait idézi fel az MTI-jelentés a következőképpen: „A miniszterel­nök utalt arra, hogy a párt feltette az ország sorsát arra, hogy követi őt. Ezt csak százszázaléko­san lehet csinálni. A mai időkben ellene is lehet dolgozni, de kéri a pártot (a miniszterelnök a »könyörgöm« szót is használta), álljon mellette és támogassa őt." (188. oldal) „A nyilasok, de kü­lönösen az imrédysták vádjai a miniszterelnökkel szemben, hogy a belpolitikában nem jobboldali, külpolitikájában pedig kétkulacsos, a kormánypárt jobboldali rétegeiben sohasem találtak süket fülekre. [...] Ma [...] a miniszterelnök a párt jobboldali hangadó köreinél nem élvez annyi bizal­mat, mint háromnegyed-egy évvel ezelőtt..." (192.) A 7. számú tájékoztató 1943 őszének újra megélénkülő belpolitikájába ad betekintést, min­denekelőtt a kormánypárton belüli hangulatot illetően, közvetlenül az előtt, hogy a kormányzó is­mét összehívta a parlamentet, miután üléseit — Kállay kérésére — még május elején hosszabb idő­re elnapolta, elkerülendő a szélsőjobboldali ellenzék politikai rohamát a kormány ellen. A kormány­párti kulisszatitkokról és a MÉP-ben uralkodó általános hangulatról ad színes, sajátos politikai pi­kantériával fűszerezett összképet az említett tájékoztatónak az a része, amely részletekbe menően ismerteti a párt úgynevezett „agrárblokkja" által a Gellért-szállóban megrendezett vacsora hátte­rét és lefolyását. A demonstratív jellegű politikai estebédre a kormány tagjai közül csak a Jobbol­dali" miniszterek kaptak meghívást, így például Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, Szász Lajos közellátási miniszter, valamint Antal István nemzetvédelmi propagandaminiszter, akik ké­sőbb Sztójay Döme quisling-kormányának is tagjai lettek. Eközben, Kállay politikája mellett — az „új szelek járásához" is alkalmazkodva — egyes „angolbarát" képviselők szintén szervezkedtek, megpróbálva új programot is hirdetni. A vacsora igazi „pikantériája" az volt azonban, hogy váratla­nul és hívatlanul megjelent a meglepett egybegyűltek körében Keresztes-Fischer Ferenc belügymi­niszter, aki rövidesen „szemrehányást tett egy-két minisztertársának", mivel kételkedtek „az ő jobboldaliságában". (60-63.) A bel- és külpolitika egymással kölcsönhatásban lévő folyamatait az olvasó jól nyomon követ­heti a jelentések alapján, amelyeket magyarázó lábjegyzetek egészítenek ki, segítve a szöveg helyes értelmezését. Az értékes tartalmú, rendszerint színvonalas jegyzetek azonban olykor kissé szűksza­vúak vagy ritkák, a nevekben, fogalmakban igencsak bővelkedő forrásközlésnek ugyanis feltétlenül jót tett volna, ha jóval sűrűbb és kiadósabb a jegyzetekben közölt kommentár. A Z. Karvalics László által írt bevezetés és a Varga László tollából származó utószó foglalja értelmező keretbe a dokumen­tumokat, a történelmi háttér kontextusában mutatva be a körülményeket. A bevezetés a bel- és külpolitikát olyan központi gondolatok köré csoportosítva ismerteti, mint a Kállay-kormány külpolitikájának „két fordulata" és az ún. „hintapolitika". A vezérmotívu­mot a hintapolitika felemásságának kritikája adja a bevezetőben, amely igen éles kritikával illeti a magyar kormányfő két esztendeig tartó ténykedését. Arra, hogy a régóta gyökeret vert „hintapoliti­ka" kifejezést valóban szerencsés-e használni, és hogy a történelmi tudatban Kállayról megmaradt kép vajon nem túlságosan elnagyolt-e, nem áll itt módunkban megfelelő alapossággal kitérni, de le­szögezhető, hogy a Magyarországhoz hasonló helyzetben lévő kisebb tengelyszövetségesek politiká­ját összességében meglepően hasonló vonások jellemezték. Hitler szatellitái számára a háború vég­kimenetelét nem csupán diplomáciai „ügyességük", hanem legalább ugyanakkora mértékben geo­politikai helyzetük és a tőlük független nagyhatalmi döntések határozták meg. 1942 nyarának vé­gén háború befejezését és a háború utáni rendezést illetően még sokféle lehetőség fennállt. A kül­ügyi apparátus vezető tisztségviselői ennél korábban is látták ugyan a náci Németország várható vereségét, de számukra is kérdés maradt, hogy pontosan mikor és milyen sajátos fronthelyzet mel­lett következik be majd mindez. Kállay politikájának fordulatait illetően, a felszín mögé tekintve tűnik elő számunkra, hogy a változó háborús helyzethez való alkalmazkodás vagy az alkalmazkodá­si kísérletek nem feltétlenül takarnak mélyreható módosulást az alapvető koncepció tekintetében. A kötet bevezetője hivatkozik Szegedy-Maszáknak a Zürichbe nem sokkal korábban tudósító­nak kinevezett Tarr előtt még idehaza, 1942 tavaszán kifejtett álláspontjára. Eszerint a háború „lé­nyegileg eldőlt", ezért elsőrendű céllá vált a békekötésre való felkészülés, ahol „minél jobb színben kell feltűnni a szövetségesek előtt". A feladat azonban, a Harmadik Birodalom tőszomszédságában,

Next

/
Oldalképek
Tartalom