Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - British Envoys to Germany, 1816-1866 (Ism.: Gergely András) I/221

nök ugyancsak 1849-ben kibontakozó, az egész Habsburg Birodalmat a német egységbe léptetni szándékozó, egy „hetvenmilliós birodalomra" vonatkozó terveit.) Palmerston tehát külpolitikai értelemben „liberálisabb" volt, mint diplomatái. Feszültség azonban nem érzékelhető a központ, London, és a németországi követségek között. A közös nevezőt a liberális londoni központ és a konzervatív missziók között alighanem a schleswig-holsteini kérdés (e tartományok Dániához vagy Németországhoz tartozása), illetve az 1851-ig tartó schleswig-holsteini háború teremtette meg. Az európai hatalmi egyensúly (elsősorban az északi-tengeri hatalmi viszonyok) folytán Nagy-Britannia a dánokat támogatta. A németeknél is Schleswig-Holstein volt a közös nevező: sem a konzervatív poroszok, sem a frankfurti demokraták nem akartak lemondani a tartományokról. A dán fejlemények, az a tény, hogy diplomáciai-dinasztikus egyezkedések helyett az ott élő németek népfelkelő háborúval, általában német földön a közvélemény mozgósításával igyekeztek új helyzetet teremteni, valósággal ingerültségbe hozta a brit diplomáciát. Maguk a követek persze csak állomáshelyük viszonyairól voltak tájékozottak. Többször hivatkoztak arra, hogy „Lordságod" (Palmerston) erről más forrásból biztos jobban értesült. Következtetéseikben ezért óvatosak voltak. Ritkán, de mái- igénybe vették a távírót (már ahol kiépült), de főleg a hosszú beszámolók a jellemzőek, amelyeket rejtjelezés nélkül, postán küldtek el. (A kötet politikatörténetileg értékes bevezetője sajnos nem foglalkozik ezekkel a „technikai" szempontokkal.) A forradalmi események lezárultával megteremtődtek a külpolitikai összegzés kialakulásának feltételei. 1849 végén Palmerston külügyminiszter németországi követeivel dolgozatot íratott arról, hogy miért is hiúsult meg a német egység? Nagyon érdekes, hogy a diplomaták a nemzetközi erőviszonyoknak, Franciaország és Oroszország esetleges ellenkezésének nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Ugyancsak nem figyeltek a Habsburg Birodalom tartózkodására majd szembeszegülésére, vagyis a „kisnémet" egységet elfogadhatónak tartották. Cowley követ Frankfurtból a belső érdekmegosztottságban látta a probléma gyökerét: „az 1848-as forradalom jól-rosszul a közelégületlenség kifejeződése volt, elégedetlenség azzal a rendszerrel, amellyel a népet kormányozták. De a forradalmat olyan férfiak csinálták, akiknek nézetei egymás között nagyon különböztek abban a tekintetben, hogy mi is legyen végeredménye. A nézetkülönbségek, amelyek kialakultak, annyira megosztották a forradalmárok erőit, hogy az uralkodók és a kormányok a tekintély egy bizonyos fokát helyreállították." (81.) Bligh hannoveri követ azt fejtegette, hogy merő lehetetlenség Németország egyesítése egy örökletes uralkodó és egy reprezentatív alkotmány alatt, anélkül, hogy előbb egy polgárháború fázisán, netán egy köztársasági időszakon ne menne végig az ország. (A nagy francia forradalom 1789-es „modelljét", mint oly sokan, fenntartás nélkül alkalmazza 1848-ra a követ.) Még ha létrejönne is az egyesült Németország egy császárral az élén — fejtegeti tovább —, és lenne mellette egy nemzetgyűlés, ez utóbbi nem tudna együtt létezni a többi német állam törvényhozó gyűlésével. Nem könnyű találni kétszeres számban járatos törvényhozókat, hosszú távon a nép sem fog figyelni rájuk. Nagyon érdekes — fűzi hozzá —, hogy kezdetben egyetlen hang, egyetlen kar sem emelkedett az egység ellen. A fejedelmek és az uralkodók meghátráltak. Olyan messzemenő helyi engedményeket tettek, amelyek nézete szerint összeegyeztethetetlenek a monarchikus elvvel. Végül a porosz király, akinek felkínálták az alkotmány létrehozása után a császári koronát, visszautasította azt, hiszen nagyon csekély valóságos erőt jelentett volna, és az ijedtségükből magukhoz tért fejedelmekkel is összeütközésbe hozta volna. A nép kísérlete, hogy létrehozza a német egységet, meghiúsult. A közvéleményt azonban annyira felizgatta az egység vágya és közelségének reménye, hogy a kormánynak tennie kellett valamit előmozdítása érdekében. így került sor a porosz kísérletekre valaminő kisnémet egység megteremtése érdekében. A kisebb államok féltékenysége folytán azonban ezek a kísérletek is eredmény nélkül fognak végződni (246-248.). Gyakran emlegetik a követek Észak- és Dél-Németország érdekellentéteit: a dél katolikus, észak protestáns jellegét, dél védvámos, észak szabadkereskedelmi érdekeit. Jelzik, hogy a tartományi kompetenciák elvesztésétől nemcsak a fejedelmek, hanem a bürokrácia, sőt a liberális parlamenti (tartománygyűlési) politikusi gárda is tart. Az akkori brit követek álláspontja tehát közel áll a mai történetíráséhoz: a német egységtörekvések a belső ellentétek, ellentmondások folytán hiúsultak meg. Sem a külső (külpolitikai) tényezőknek, sem a szubjektív hibáknak, politikusi alkalmatlanságoknak nem volt nagy jelentőségük. A kötet magyar tanulmányozója a hungaricák, a magyar vonatkozások iránt is érdeklődik. Viszonylag keveset fog találni, s ennek nyilván részben a válogatás az oka, főként pedig az, hogy Magyarországról — mint ismeretes — Blackwell ügynök külön, a bécsi nagykövettől függetlenül, küldött tudósításokat Londonba. A magyar vonatkozások azonban nem hiányoznak. A stuttgarti követ 1849 májusában (még a Függetlenségi Nyilatkozat híre előtt) párhuzamot von a badeni fel-