Századok – 2008
KISEBB CIKKEK - Horváth Pál: Mementóul az Eckhart-életműhöz (Ami az Emlékkönyvből kimaradt) I/195
zálható képet akarnánk festeni a magyar jogi kultúra történetéről. Ezért is az idevágó elemzéseink egyfajta záró akkordjaként szükségét érzem az ún. Eckhart hagyatékból történő kitekintésnek. A magyar jogi historizmus fejlődését vizsgálva megalapozottnak tűnik az a törekvés, amidőn a hazai jogtörténetírás aktív képviselői egyre gyakrabban vállalták a különös munkaigényességgel járó tudománytörténeti vizsgálódásokat. Nem egy ezek sorából a szorosabb értelemben vett tudománytörténeti összefüggések eleven valóságáig (a jelenkorig) vezeti el a figyelmet. Eme felidézett tudománytörténeti kutatások alapján mondhatjuk viszont, hogy a magyar jogi historizmus kibontakozásának valóban az újkor századaiba visszanyúló előzményei vannak, érthető tehát, hogy a modern jogtörténetírás növekvő érdeklődést tanúsít egészében a magyar jogi historizmus újkori történelme iránt. így van az, hogy a magyar jogi historizmus fejlődését a maga természeténél fogva koncentráltan kifejező jogtörténet-tudományról lassan átfogó és megbízható tudománytörténeti képet tudunk alkotni. Ilyen értelemben a hazai jogtörténetírás közel három teljes évszázadát tudjuk átfogni és a kiterjedt történelmi tapasztalatok, ill. az eszmetörténeti kútfők nyomán a főbb tudományos irányzatok (és iskolák) legmarkánsabb típusjegyeit is módszeresen tudjuk láttatni. Mindezek alapján és az Eckhart által alapozott kútfők nyomán mondjuk, hogy hazánkban a jogi tudományosság egész történelmi korszakát kíséri egy szakadatlanul változó, gyakran a különböző irányzataiban egymást is keresztező, módszeres jogtörténet-tudomány, amelynek a legmarkánsabb összetevői (gyökereikkel) esetenként a politikai kameralizmushoz, a felvilágosodás eszméihez, a magyar reformkor nemesi, ill. polgári liberális gondolkodásához, az ébredő (jobbára romantikus) nacionalista, ill. az ún. történeti jogi szemlélethez tapadnak. Eckhart Ferenc korában azonban a kifejlett katedra-jogtörténettudományt már a történeti-jogi iskola másod- és harmadvirágzása, a pozitivizmus, az ún. retrospektív modernizálás, ill. a szellemtörténet tanai orientálták. íme ezek azok a főbb tudományos áramlatok tehát, amelyek nálunk közvetve és közvetlenül is hatottak a XX. századi magyar jogi közgondolkodás fejlődésére. Ebben a miliőben szemlélhettük, hogy Eckhart Ferenc a retrospektív modernizálást egyértelműen elutasította,11 mert a századfordulót követő évtizedek le nem tisztázott közjogtörténeti tanai még akkor is zavartalanul közkézen forogtak, amikor már az ún. szellemtörténeti iskola zászlaját bontogatok érezték szükségét annak, hogy ezektől a tehertételektől a kor jogi historizmusát meg kell szabadítani. A magyar jogi historizmus válságának szerves alkotóeleme volt persze az a magát „több szellemtörténetet" követő irányzat is minálunk, amely a 30-as évek elején a megkövesedett előítéletek elleni harcot meghirdette. A magyar alkotmány- és jogtörténet párhuzamos előadójaként 1929-től a pesti egyetem Magyar alkotmány- és jogtörténeti tanszékére kinevezett Eckhart Ferenc nevéhez tapadt formailag a Iája - az első magyar egyetem. In: Vigília 1961. 11 És ezt mások (K. Kadlec, F. Stoerk, okt. 8. sz. 459-468. sz.) Darest, F. Tezner, H. Schreuer, A. V. Luschin) is osztották.
