Századok – 2008
KISEBB CIKKEK - Horváth Pál: Mementóul az Eckhart-életműhöz (Ami az Emlékkönyvből kimaradt) I/195
zászlóbontás,12 miszerint a „lelkiek azok, amelyek primér voltukban minden egyebet irányítanak". Mindmáig nem nyert persze megnyugtató letisztázást az a körülmény, hogy az életmű ezt követő összetevői között — egy kivétellel — alig található nyoma az Európa-szerte ismert szellemtörténeti eszmeáramlatnak. Sajátos történelmi véletlen kapcsolta tehát Eckhart Ferenc nevéhez a magyar szellemtörténeti jogtörténetírás zászlóbontását. A szellemtörténet behatolása a magyar jogi historizmus szférájába módfelett bonyolult helyzetet teremtett persze a hazai jogi közgondolkodás két világháború közé szorult korszakában. Már az ún. zászlóbontás kiváltotta az Egyetem falain kívül zajló Eckhart vitát, amely a politikai (parlamenti) támadások kereszttűzébe állította a katedrát. Jogtörténészeink egy része ugyanis komolyan hitt abban, hogy a szellemtörténeti módszerek alkalmazása által a történetírás reputációja helyreállítható. A szellemtörténeti iskola módszertanához fűződő illúziókból, ill. a pozitivista (kutató-elemző) jogtörténetírás hagyományainak folytatására irányuló törekvésből fakadt tehát minálunk az új módon szintetizálók (Dósa Elek, Kossutány. Ignácz, Herczegh Mihály és mások) elleni fellépés. Egészében az Eckhart-vita persze rövidesen bebizonyította, hogy a „dogmamentes kritika szabadságának a jogaiba történő visszahelyezése" elérhetetlen illúzió maradt abban a korban. Nem a szellemtörténeti irány érdeme ugyanakkor, hogy ebben a küzdelemben lepleződött le tudományos értelemben a magyar alkotmánytörténet alapjait megrontó modernizálás, amelyben viszont éppen Eckhart Ferenc helytállása volt a meghatározó. A hazai jogtörténetírás súlyos tehertételeit látva valóban Eckhart Ferenc számos kezdeményező lépést tett a módszeres jogtörténeti kutatómunka megújítása érdekében, törekvései azonban a magyar jogi historizmus mesterségesen leszűkített világképébe ütköztek. A „nemzeties" irány tanításait bírálva Eckhart tehát nem csak a modernizáló (retrospektív) közjogtörténeti illúziókeltést kényszerült elutasítani, hanem a magyar jogfejlődés egyetemes (európai) összefüggéseinek a keresését is új alapokra kívánta fektetni. A nagy zajjal felszámolt európai jogtörténet, ill. a magyar pozitivista jogtörténetírás vívmányai és az Eckhart-nál speciálisan jelentkező gazdaságtörténeti érdeklődés volt az eredője tehát annak, hogy most már a hivatalos szellemtörténeti vezéreszméktől idegen tényezők, jelesül éppen a gazdasági-társadalmi okok kerültek a jogfejlődési összefüggések homlokterébe,13 Sőt, a magyar jogtörténet európai összefüggéseinek a keresésében is Eckhart a „hasonló gazdasági-társadalmi feltételek" jelenlétét tekintette irányadónak. Ilyen értelemben is fel kell idézni tehát a programadó tanulmányt, amelyben Eckhart leírta, hogy a környező népek jogfejlődésének az összefüggései valójában a „gazdasági-társadalmi okok (mint „a jogfejlődés legfőbb tényezői") megegyezésén alapulnak.1 4 Ez a szemléleti alapállás pedig nyilván alkalmassá tette őt a modern jogtörténet-tudomány követelményei-12 Eckhart Ferenc: Jog- és alkotmánytörté- 13 Ld. A bécsi udvar gazdaságpolitikája Mánet. In: A magyar történetírás új útjai. Szerk. ria Terézia korában. Bp. 1922, ill. az azonos címen Höman B. Bp. 1931. ismert második kötet (1780-1815). Bp. 1958. 14 Jog- és államtörténet, in. (1931) 296, 301. sz.
