Századok – 2007
TANULMÁNYOK - Zsoldos Attila: Az 1267. évi dekrétum és politikatörténeti háttere (IV. Béla és Ifjabb István király viszályának utolsó fejezete) IV/803
816 ZSOLDOS ATTILA tokstruktúra összhangját — azaz mindkét félnek nagyszámban voltak olyan hívei, akik a másik országfélben is rendelkeztek javakkal —, a dinasztián belül ennek elérése lehetséges volt, s aligha lehet kétséges, hogy István ragaszkodott is hozzá. Más kérdés, hogy a jelek szerint bizonyos időbe tellett, míg álláspontját sikerült érvényre juttania. Az egyetlen olyan forrásunk ugyanis, amely közelebbről megvilágítja e kérdés elrendezésének mikéntjét, közvetlenül a Margit-szigeti egyezmény megkötése előtti időből maradt ránk. Egy napi dátum megjelölése nélkül, 1266-ban kiadott oklevelében92 István írásba foglalta mindazt, amire édesanyjával szemben kötelezte magát. Ebben hozzájárult, hogy a szerémi kamarát, amely pedig korábban az övé volt (cameram de Syrmia, que nostra fuit), Mária királyné birtokolhassa és annak a gyermekének adhassa vagy hagyhassa, akinek akarja; az izmaeliták — azaz a magyarországi muszlimok — Rúgás nevű falvát (villám Rugas Ismaelitarum) Mária élete végéig (in tempus vite eiusdem carissime matris nostre) engedte át; a „pozsegai földet vagy birtokot" (terram seu predium de Posega) — azaz Pozsega megyét93 — a szerémi kamarához hasonló módon szabad rendelkezési joggal hagyta meg a királyné birtokában; végezetül arra is kötelezettséget vállalt, hogy minden olyan birtokot vagy jövedelmet, amely eddig is édesanyja kezén volt, élete végéig meghagy neki (omnes possessiones, villas seu proventus, quocumque nomine censeatur, que eadem carissima mater nostra hactenus tenuit et possedit, eidem libère, pacifice et quiete concedimus, permittimus ad tempus vite sue possidenda).94 A szövegben különös figyelmet érdemel részint az a különbségtétel, mely szerint bizonyos javakat szabad rendelkezési joggal, másokat pedig csupán élete végéig enged át István Máriának, részint pedig az, hogy kizárólag olyan birtokokról és javakról esik szó benne, amelyek kívül estek István országrészének határain. A Szerémség 1262 óta István országrészéhez tartozott — s mivel az izmaeliták Rúgás nevű falva minden valószínűség szerint a Szerem megyei Rúgással95 azonosítható, ugyanez mondható el arról is —, csakhogy, miként azt az előzőekben láthattuk, a háborút követően az ifjabb király lemondott róla Valkó megyével együtt. Ha viszont így történt, ami aligha vonható kétségbe, akkor magyarázatra szorul, hogy miért István rendelkezik ezekről a javakról, s nem IV Béla. Hasonlóképpen válaszra vár, hogy miként értelmezhető az oklevél azon rendelkezése, mely szerint minden birtokot és jövedelmet, ami eddig is édesanyjáé volt, meghagy neki. Ez utóbbiakba, vélhetnénk, beletartoznának az István országrészébe eső, Máriát illető birtokok is, azok például, amelyek visszaadására a pápa is intette Istvánt még 1264-ben. A kérdések megválaszolásában az a körülmény 92 Mivel István oklevelét 1266. jún. 20-án írta át IV Kelemen pápa (VMHH I. 283-284.), a napi kelet megadása nélkül keltezett okmány hozzávetőleges napi kelteként valóban ,június 20. előtt" meghatározás adódnék (vö. RA 1849. sz.), csakhogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy IV Kelemen két nappal később, jún. 22-én írta át a márc. 23-ról keltezett Margit-szigeti egyezményt (VMHH I. 284-287.), így bizonyosra vehető, hogy az ifjabb király oklevele a Margit-szigeti egyezménnyel közel egy időben, azt néhány nappal inkább megelőzve, semmint követve hagyta el István kancelláriáját. 93 Pozsega megye jellegére 1. Zsoldos A.: Az Árpádok és asszonyaik i. m. 157-159. és 164-165. (valamint az ott idézett irodalmat). 94 1266: VMHH I. 283-284. 95 Vö. Csánki D.: Történelmi földrajz i. m. II. 252.
