Századok – 2007

TANULMÁNYOK - Zsoldos Attila: Az 1267. évi dekrétum és politikatörténeti háttere (IV. Béla és Ifjabb István király viszályának utolsó fejezete) IV/803

AZ 1267. ÉVI DEKRÉTUM ÉS POLITIKATÖRTÉNETI HÁTTERE 817 siet a segítségünkre, hogy az oklevélben felbukkan Pozsega megye ügye. Pozse­ga szereplése annál is inkább feltűnő, mert annak területe sem a háború előtt, sem azt követően nem tartozott István országrészéhez, s nincs tudomásunk ar­ról, hogy István bármikor is elvette volna azt anyjától, minden bizonnyal azért, mert ilyesmi nem is történt. Annak oka tehát, hogy mégis bekerült a szövegbe, aligha lehet más — s ez az egész szöveg értelmezésének a kulcsa —, mint hogy az oklevélben írásba foglalt kötelezettségeket István nem a jelenre — azaz 1266-ra — vonatkozóan vállalta magára, hanem már az apja halála után bekö­vetkező trónralépését követő időkre gondolva. A bármiféle címen Mária kezén lévő birtokok — köztük Rúgás — és jövedelmek esetében szintén csak olyan ja­vakról lehet szó, amelyek IV Béla országrészébe kerültek a királyság területé­nek megosztásakor, ellenkező esetben ugyanis teljességgel megmagyarázhatat­lan lenne, hogy az oklevél miért nevezi meg külön is Rúgást, miközben például az összehasonlíthatatlanul jelentősebb településnek számító Szalacsot és Besz­tercét, melyek birtoklása vitatott volt már korábban is, említés nélkül hagyja.96 Mindezek után meglehetős biztonsággal körvonalazható István ifjabb király ál­láspontja a dinasztia tagjainak az ő országrészébe eső birtokaival kapcsolatban: azok kivétel nélkül őt, illetve feleségét, Erzsébetet illetik. Nővére, Anna herceg­nő javainak visszaadásáról, annak „hűtlensége miatt" (propter crimen ingrati­tudinis)91 tárgyalni sem volt hajlandó, édesanyja esetében azonban késznek mutatkozott engedményeket tenni. István egyfelől biztosítékot adott anyjának arra vonatkozóan, hogy az 1266-ban a ténylegesen a kezén lévő birtokokat — azaz a IV Béla országrészébe esőket, legyenek azok akár a reginatushoz tarto­zók, akár személyes javai98 — apja halála után nem fogja elvenni tőle, hogy az új királynénak, Erzsébetnek adja át, hanem megtarthatja azokat élete végéig. Má­ria vissza nem bocsátott kelet-magyarországi birtokai fejében viszont azt az en­gedményt tette, hogy a szerémi kamara jövedelmeit, valamint Pozsega megyét nem anyja életének tartamára, hanem szabad rendelkezési joggal engedte át, így adva lehetőséget Mária királynénak arra, hogy — kiszakítva a királynéi bir­tokok állományából — valamelyik gyermekének hagyja vagy lélekváltságként az egyháznak adományozza azokat, jóllehet nem sok kétsége lehetett afelől, hogy abban az esetben, ha Mária az előbbi megoldást választaná, a kedvezmé­nyezett gyermek a legnagyobb valószínűséggel Béla herceg vagy éppen Anna hercegnő lehet. Ez volt tehát, amire István hajlandó volt azért, hogy anyja ke­gyét teljesen helyreállítsa és visszanyerje (ut ad plenum materne gratie re­integrari et reconciliari possimus).99 Arra vonatkozólag nincsenek értesülése­ink, hogy ez a megoldás a felek kölcsönös engedményei után alakult-e ki, vagy 96 Rúgás említésének magyarázata alighanem abban kereshető, hogy az ottani izmaeliták felte­hetően oly módon állhattak kapcsolatban a szerémi kamarával, ahogy a magyarországi muszlimok egy részének esetében ez az Arpád-kor korábbi időszakaiban több esetben igazolható, vö. Györffy György: A magyar nemzetségtől az vármegyéig, a törzstől az országig. Századok 92. (1958) 60-65.; Szűcs Jenő: Két történelmi példa az etnikai csoportok életképességéről. In: Magyarságkutatás. A Ma­gyarságkutató Csoport évkönyve. Főszerk. Juhász Gyula. Bp. 1987. 12-20. 97 1270: ÁÚO VIII. 256. 98 A különbségtételre 1. Zsoldos A.: Az Árpádok és asszonyaik i. m. 34-37. 99 1266: VMHH I. 283.

Next

/
Oldalképek
Tartalom