Századok – 2007
TANULMÁNYOK - Zsoldos Attila: Az 1267. évi dekrétum és politikatörténeti háttere (IV. Béla és Ifjabb István király viszályának utolsó fejezete) IV/803
AZ 1267. ÉVI DEKRÉTUM ÉS POLITIKATÖRTÉNETI HÁTTERE 817 siet a segítségünkre, hogy az oklevélben felbukkan Pozsega megye ügye. Pozsega szereplése annál is inkább feltűnő, mert annak területe sem a háború előtt, sem azt követően nem tartozott István országrészéhez, s nincs tudomásunk arról, hogy István bármikor is elvette volna azt anyjától, minden bizonnyal azért, mert ilyesmi nem is történt. Annak oka tehát, hogy mégis bekerült a szövegbe, aligha lehet más — s ez az egész szöveg értelmezésének a kulcsa —, mint hogy az oklevélben írásba foglalt kötelezettségeket István nem a jelenre — azaz 1266-ra — vonatkozóan vállalta magára, hanem már az apja halála után bekövetkező trónralépését követő időkre gondolva. A bármiféle címen Mária kezén lévő birtokok — köztük Rúgás — és jövedelmek esetében szintén csak olyan javakról lehet szó, amelyek IV Béla országrészébe kerültek a királyság területének megosztásakor, ellenkező esetben ugyanis teljességgel megmagyarázhatatlan lenne, hogy az oklevél miért nevezi meg külön is Rúgást, miközben például az összehasonlíthatatlanul jelentősebb településnek számító Szalacsot és Besztercét, melyek birtoklása vitatott volt már korábban is, említés nélkül hagyja.96 Mindezek után meglehetős biztonsággal körvonalazható István ifjabb király álláspontja a dinasztia tagjainak az ő országrészébe eső birtokaival kapcsolatban: azok kivétel nélkül őt, illetve feleségét, Erzsébetet illetik. Nővére, Anna hercegnő javainak visszaadásáról, annak „hűtlensége miatt" (propter crimen ingratitudinis)91 tárgyalni sem volt hajlandó, édesanyja esetében azonban késznek mutatkozott engedményeket tenni. István egyfelől biztosítékot adott anyjának arra vonatkozóan, hogy az 1266-ban a ténylegesen a kezén lévő birtokokat — azaz a IV Béla országrészébe esőket, legyenek azok akár a reginatushoz tartozók, akár személyes javai98 — apja halála után nem fogja elvenni tőle, hogy az új királynénak, Erzsébetnek adja át, hanem megtarthatja azokat élete végéig. Mária vissza nem bocsátott kelet-magyarországi birtokai fejében viszont azt az engedményt tette, hogy a szerémi kamara jövedelmeit, valamint Pozsega megyét nem anyja életének tartamára, hanem szabad rendelkezési joggal engedte át, így adva lehetőséget Mária királynénak arra, hogy — kiszakítva a királynéi birtokok állományából — valamelyik gyermekének hagyja vagy lélekváltságként az egyháznak adományozza azokat, jóllehet nem sok kétsége lehetett afelől, hogy abban az esetben, ha Mária az előbbi megoldást választaná, a kedvezményezett gyermek a legnagyobb valószínűséggel Béla herceg vagy éppen Anna hercegnő lehet. Ez volt tehát, amire István hajlandó volt azért, hogy anyja kegyét teljesen helyreállítsa és visszanyerje (ut ad plenum materne gratie reintegrari et reconciliari possimus).99 Arra vonatkozólag nincsenek értesüléseink, hogy ez a megoldás a felek kölcsönös engedményei után alakult-e ki, vagy 96 Rúgás említésének magyarázata alighanem abban kereshető, hogy az ottani izmaeliták feltehetően oly módon állhattak kapcsolatban a szerémi kamarával, ahogy a magyarországi muszlimok egy részének esetében ez az Arpád-kor korábbi időszakaiban több esetben igazolható, vö. Györffy György: A magyar nemzetségtől az vármegyéig, a törzstől az országig. Századok 92. (1958) 60-65.; Szűcs Jenő: Két történelmi példa az etnikai csoportok életképességéről. In: Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Csoport évkönyve. Főszerk. Juhász Gyula. Bp. 1987. 12-20. 97 1270: ÁÚO VIII. 256. 98 A különbségtételre 1. Zsoldos A.: Az Árpádok és asszonyaik i. m. 34-37. 99 1266: VMHH I. 283.
