Századok – 2007
MŰHELY - Miskolczy Ambrus: Természetkultusz és cigánykép. Magyar és román párhuzamok III/761
778 MISKOLCZY AMBRUS onnan a szépirodalomba is bekerüljön. Hiszen olyan jelentősebb írók mint Katona József, Garay János és Szigligeti Ede is önálló költeményben feldolgozták. Petőfi Sándor is említette. A helység kalapácsában „a hangászkarnak tagjai" „Mind ivadéki / A hősi seregnek, / Mely hajdan Nagy-Idánál" vitézkedett. Nagyida metaforává vált. A torzkép viszont zavaró lett, amikor önképpé vált, és az irodalmi tudat igyekezett magából kilökni. Greguss Ágost, a klasszikus esztétika vérbeli művelője elvetette még a nagy megrendüléseket kiváltó történeti helyzetek realista megjelenítését is. A nagyidat cigányokról nem is vett tudomást. Sőt, kifejezetten jelezte, várja a magyar cigányélet „művészileg is meg legyen örökítve".50 Az érem másik oldala, hogy míg Aranynál a menekülő Csóri vajda utolsó gesztusával — „Visszanézett egyszer és fügét mutatott" — ítéletet mondott a világról is, az 1849 utáni halálhangulatban Vörösmarty Vén cigánya már a teljes azonosulás nyelvén mondott ítéletet a világról, és ebben a nemzeti bánat egyetemes fájdalommá vált. Most már „a cigány hegedűst Isten vigaszul adta a magyarnak s védszellemül, hogy lelkünkből fakadó zenéje mindig ébren tartsa érzelmeinket egy Rákóczi, egy Klapka indulóban."51 A maguk módján ezt tették a nagyidai cigányok is. És ezzel visszatértünk az indító kérdéshez: Miért éppen a cigányok? Nem kétséges, sokrétű magyarázat adható. Röviden, néhány szóval, talán a következő a legtalálóbb: öngyűlölet, önmegvetés, öngúny és önsajnálat. De nemcsak azért, mert a cigányok világát egyfajta gyűlölet, megvetés és gúny övezte, hanem azért is, mert a cigányokkal való emberi együttérzés is mindezekkel az érzésekkel együtt élt. Önkép és cigánykép egymásba játszanak — az irónia és az önirónia jegyében. Ez viszont nem terelheti el a figyelmet a lényegről: a reflexivitásról. De milyen is ez a reflexivitás? És hogyan viszonyulunk hozzá? Mint Sorin Mitu a román önképről szóló nagyszabású monográfiájában találóan hangsúlyozza, hogy „olyan rendkívüli kétértelműség és értelmezési feszültség hat az önkép teljesen új megjelenítésében, ami a költemény barokk jellege mellett szól. Egyrészt a románok cigányokkal való helyettesítése azt a benyomást kelti, mintha a nemzeti büszkeséget szeretné kímélni, és így nem mond szembe bizonyos nem tetsző igazságokat (egy »Romániász«, amely burleszk formában közvetlenül ironizálna negatív tulajdonságainkon, kétségkívül rendkívül nehezen lett volna megemészthető). Másrészt a nem túl hízelgő összehasonlítás és főleg egyes bűnök eltúlzása a cigánymagatartás torzító tükrében — annak ellenére, hogy a keserű pilulát a humor és az irónia révén való viszonylagosság édesíti — szándékosan éppen ellenkezőleg hat, voltaire-i módon, ami nem zárja ki a racionális kritikát és moralizáló szellemet, de Sade márki önfeledtsége és szórakozott cinizmusa érvényesül, amely a pajkos forgtókönyvet végtelen nevetéssé teszi."52 Van amikor nevetni veszélyes. Jól érzékelteti ezt a román és a magyar remekmű fogadtatása, az, ahogy az egyéni és kollektív cenzúra dolgozott. Budai-50 Milbacher Róbert: „Rólad a mese mezítlábas czigány múzsaleány!?" (Második közelítés A nagyidai cigányokhoz). Irodalomtörténeti Közlemények, 1997. 3-4. sz. 356. 51 Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. I. Szerk. Szabó T. Attila. Kolozsvár, 1939. 119. 52 Sorin Mitu: Genezá identitási nationale la romani ardeleni. Bucure§ti, 1997. 119-120.
