Századok – 2007
KÖZLEMÉNYEK - Herger Csabáné: A summum jus patronatus a 19. századi Magyarországon VI/1515
15.46 HERGER CSABANE módon — a kinevezés előtt a vatikáni nagyköveten keresztül megkérdezte a Szentszéket is. A főpapi székek betöltése tehát három érdekszféra erőviszonyai szerint alakult: a magyar kormány, a bécsi udvar és a magyar egyháztartomány politikai érdekérvényesítésének sikere határozta meg. Bár Eckhart Ferenc szerint a király és a kormány a kinevezést a királyi elhatározással befejezettnek tekintette, az 1858 óta élő gyakorlatnak megfelelően a külügyminiszter a bécsi nunciust megkérdezte, hogy nem lesz-e kifogás a kinevezett praesentatiója ellen. A nuncius négy héten belül válaszolt, majd a szokásos idő eredményes vagy eredménytelen elteltétől függetlenül sor került a kinevezés közzétételére és az eskütételre is. Bubics esete azért volt különleges, mert 1887-ig nem volt példa arra, hogy Róma kifogásolta volna a kinevezett személyét. A külügyminiszter és a nuncius közötti tárgyalások végül eredményre vezettek, és XIII. Leó a hozzájárult a prezentáláshoz - elfogadva az egyháza felé egyébként elkötelezett Ferenc József érveit, aki a kiegyezés közjogi alapját egyedül támogató szabadelvű magyar kormánnyal szemben ekkor sem vállalta fel a konfliktust. Eckhart azon az állásponton van, hogy az 1890-es években gyakorlattá vált a magyar kormány és a bécsi nuncius közötti bizalmas egyeztetés. Véleményét azzal indokolja, hogy a nuncius apraesentatiót megelőző kérdésre ebben az időszakban rendkívül gyorsan válaszolt, illetve beleegyezésének többször a kérdést megelőzve adott hangot. A kormány részéről ezt azzal a célzattal magyarázta, hogy az egyházpolitikai reformok miatt egyébként feszült viszonyt a Rómának nem tetsző esetleges kinevezésekkel ne terheljék, illetve a reformtörvényekhez meggyőződése ellenére hozzájáruló Ferenc József helyzetét ne nehezítsék.101 A római „engedékenység" okát keresve említést kell tenni XIII. Leó pápa programjáról, amelynek alapját az a célkitűzés képezte, hogy a modern kultúrát és az egyházat közös nevezőre hozza, egymással kibékítse, és a pápaságot visszavezesse a társadalomba.102 1885. november 1-én (Immortale Dei) első esetben nyert elismerést az egyházi állam részéről az elv, hogy az állam és az egyház saját munkaterületükön szuverén hatalmak. Három évvel később a pápa elismerte az emberi jogokat és a parlamentáris demokráciát (1888. jún. 20., Libertás praestantissimum), ami azonban önmagában nem jelentette még azt, hogy a magyar katolikus egyház az egyházpolitikai modernizáció támogatójává vált volna.103 A reformokat (a kötelező polgári házasságkötés és házassági ügyekben a polgári jurisdikció,104 az állami anyakönyvezés, az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánítása, a vegyes házasságból született gyermekek vallásának meghatározása és végül a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvénycikk) 1894-95-ben úgy valósították meg, hogy a katolikus autonómia és a királyt illető kegyúri jog kérdését nem érintették. Wurster József mindezt igen keserűen a következőképpen ér-101 Uo. 59-60. 102 Gergely Jenő: A pápaság története. Bp. 1982. 303. 103 L. ehhez: Gergely Jenő: Prohászka Ottokár politikai nézetei a századfordulón. In: Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon i. m. 165-177. 104 Újabban 1. Herger Csabáné: A nővételtől az állami anyakönywezetőig. A magyar házassági köteléki jog és az európai modellek. Bp.-Pécs 2006.
