Századok – 2007
KÖZLEMÉNYEK - Herger Csabáné: A summum jus patronatus a 19. századi Magyarországon VI/1515
A SUMMUM JUS PATRONATUS A 19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON 1533 kon Ausztriát képviselte, 1850 elején azonban két emlékiratot adott át Schwarzenberg kormányfőnek, melyekben az egész birodalomra kiterjedő, egységes rendezés elvét fogalmazta meg. Ebbe az elképzelésbe a magyar „spezialitások" már nem illettek bele, bár a magyar püspöki kar — már említett — augusztus 25-ei tanácskozásán szilárdan ragaszkodott az apostoli király jogaihoz. Az előkészítő tárgyalások folyamán Rauscher hatására az egységes rendezés tervét az uralkodó is magáévá tette, mint amely fontos szerepet tölthet be a birodalmi integrációban. Az eddig önálló tartományegyházi szervezet felszámolása azt jelentette, hogy a magyar egyháztartományt a bécsi érsekségnek kellett alárendelni. Az integráció „ára" lényegében a legfőbb kegyúri jog tetemes részének elvesztése volt. Ferenc József lemondott a kinevezési jog egy részéről, a jus placetumról és a papság feletti felügyeleti jogáról, teljes egészében helyt adott a privilégium fori érvényesülésének, és a pápai állásfoglalásra hagyta az egyházi vagyon kezelését és annak megterhelését, a vallási és oktatási alapot átengedte az egyházigazgatásnak, elismerte az egyházi cenzúrát, a püspökök kapták meg az új rendek felvételének jogát, és így lehetővé tette a jezsuiták ismételt megtelepedését is.88 Bár Thun kultuszminiszter óva intett attól, hogy a mindenképpen szükséges engedményeket túllépjék, Rauscher hatására Ferenc József késznek mutatkozott a Szentszék kívánságainak teljesítésére, azaz hogy a püspöki székek betöltése Magyarországon ugyanazzal a formulával történjen, mintáz osztrák és lombardiai püspökségeknél.89 Tény és való, hogy a konkordátum XIX. cikkelye csak nevezési jogot engedett az uralkodónak: „0 Felsége a püspökök választásánál, kiket felséges elődeiről reászállott apostoli jogánál fogva, a szentszéknek kánoni beiktatás végett ajánl („présentât"), vagy megnevez („nommât"), jövendőben is különösen az ugyanazon egyháztartománybeli püspökök tanácsával fog élni."90 Az 1848. évi III. te. körüli viták kapcsán megjegyeztük már, hogy az addigi gyakorlat szerint a megüresedett püspökségre a Helytartótanács egyházi ügyosztálya terjesztett elő javaslatot a bécsi Magyar Királyi Udvari Kancelláriához, a Kabinetiroda pedig a bécsi nunciuson keresztül egyeztetett a bíboros államtitkárral, és a királyi okirat kiállítására csak ezt követően került sor. Ezen az eljáráson a felelős minisztérium felállítása annyit módosított, hogy a végrehajtás új szervei, a kultuszminisztérium, illetve annak egyházi ügyosztálya tette meg az előterjesztést, valamint a kormány és az udvar között is zajlott bizonyos egyeztetés. Az önkényuralom időszakában az 1848 előtti gyakorlatnak megfelelően folytatta tevékenységét a Helytartótanács és a Kancellária - természetesen az udvari és a római érdekeknek megfelelően. Egyik oldalról nézve a konkordátum ezen a gyakorlaton nem sokat változtatott, másik oldalról azonban, ha a királyt illető kegyúri jog magyarországi alakulását követjük végig, valóban egyedülálló volt az uralkodó engedékenysége. Rácz Lajos szavaival élve a 88 A konkordátum magyar szövegét 1. Az Austriai Concordatum fölvilágosítása. Pest 1856. 118-134. 89 Eckhart E: A püspöki székek i. m. 37. 90 Az 1855. augusztus 18-i konkordátum szövegét közli: Zeller Á. : A magyar egyházpolitika i. m. 200-214.
