Századok – 2007
KÖZLEMÉNYEK - Novák Attila: Ellenállás vagy önmentés? Adalékok az 1944es magyarországi cionista ellenállás problémájához I/143
152 NÓVÁK ATTILA beleegyezett abba, hogy a korábbi, koDektív útlevelek helyett személyre szóló védőútleveleket bocsássanak ki. 1944. október 23-án kezdődött meg az új okmányok kiállítása, melyeket a „Svájci Követség Idegen Erdekek Képviselete Kivándorlási Osztálya" bélyegzőjével láttak el. A védőútlevél igazolta, hogy tulajdonosa a svájci csoportos útlevélben szerepel, ezért „érvényes útlevél birtokában lévő személynek tekintendő". A Szálasi-kormány azonban a megállapodás szerinti 8 ezer fö helyett csak 800-nak engedélyezett védőútlevelet. Később, az 1944. december 6-án — két nappal a Hitler-Szálasi találkozó után —, Bagossy Zoltán, a nyilas külügyminisztérium kabinetfőnöke közölte a svájciakkal, hogy mégis engedélyezik 8 ezer zsidó kivándorlását Svájcba. Mivel 200 útlevelet a svájci követség vett igénybe olyan zsidók számára, akiknek volt már svájci beutazási engedélye, maradt 7800. Két gettó volt Budapesten: az ún. „nagygettó" a nem „munkaképes" és a külföldi védettséggel nem rendelkező zsidók számára, valamint az Újlipótvárosban létrehozott ún. „nemzetközi gettó", ahol a több tízezer, védett papírokkal rendelkező ember lakott. Ez utóbbi valójában kijelölt házak csoportja volt, ahová egy november 15-i rendelet értelmében kellett átköltözniük a védett zsidóknak. 7800 svájci, 4500 svéd, 2500 vatikáni, 700 portugál és 100 spanyol menlevél birtokosának, összesen 15 600 védett zsidónak kellett beköltöznie oda, ahol addig 3969 lakó élt. A nyilasok később elrendelték a Nemzetközi Vöröskereszt gyermekotthonainak a nagygettóba való költöztetését is. A cionista mentőtevékenység legfontosabb színtere a Nemzetközi Vöröskereszt „A" osztálya lett, melyet szintén Komoly Ottó vezetett, decentralizáltan működött.32 A központ intézte a hatóságokkal való kapcsolattartást, míg a személyzeti osztály a gyermekek melletti személyzetet foglalkoztatta és még további két helyen működtek a Nemzetközi Vöröskereszt részlegei. A négy helyen működő osztály kiváló lehetőséget nyújtott a hatóságok megtévesztésére. A katonai-fegyveres akciók nem túl nagy számban fordultak elő, bár sikeresnek volt mondható például a Margit körúti fogolyszöktetés, december 24-én és 26-án. A tradicionális kánonnak megfelelő egyetlen „ellenállási" esemény 1944. október 16-én történt, amikor fiatal lengyel cionisták — lengyel szociáldemokratáktól kapott fegyverekkel — rálőttek a budapesti Teleki-téren vonuló nyilasokra. A nyilasok és a németek erre Tigris-páncélosokkal tértek vissza.33 De általában is, bár minden mozgalom rendelkezett fegyverekkel, a helyzet miatt nem használták. A mizrachista Cadok Rab így vallott: „Csak veszélyt láttam benne. Tudtam, az a feladatunk, hogy embereket mentsünk meg Erec Jiszrael számára [...] fegyvert használni az öngyilkossággal lett volna egyenlő. Nekem személy szerint volt pisztolyom, de sohasem használtam."34 A társadalom nagy része ugyanis nem állt az üldözöttek (zsidók, különféle baloldali csoportok tagjai, etc.) mögött aktívan, úgyhogy az ilyen akciók nem rendelkeztek azzal a társadalmi legitimációval, mely Lengyelországban megkönnyítette az ellenállási tevékenységet. 32 Lévai Jenő: Szürke könyv: Magyar zsidók megmentéséről. Budapest, Officina, 1946. 210-214. 33 Az esetről Cvi Erez számol be. L. Benedek-Vámos: i. m. 34. 34 Naomi Blank - Chajim Genizi: Bne Akiba Be-Hungaria Be-Tkufat Hasoa. „A Bne Akiba a holokauszt idején". Bar-Ilan, 1993. 48.