Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Liberty and the search for Identity. Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires (Ism.: Gergely András) V/1331

1332 TÖRTÉNETI IRODALOM Az európai liberalizmusok és nacionalizmusok kutatása éppen az utolsó évtizedekben rengeteg eredményt hozott. De kevesen elemezték együtt a liberalizmust és a nacionalizmust: a kérdéskör kutatói vagy az egyik, vagy a másik áramlatot mintegy zárójelbe tették, és mellőzték kölcsönhatásaik vizsgálatát. A liberálisok voltak a 19. században a nemzeti párt - állapítja meg találóan a szerkesztői előszó, amely rövid meghatározásokat is tartalmaz. „A liberalizmus volt az az ideológia és az a politikai párt, amelyik a tizenkilencedik század legnagyobb részében az abszolutizmussal szemben az alkotmányosságot védelmezte, illetve ahol az nem volt, létrehozásán munkálkodott. Ugyanakkor kidolgozta a társadalmi elmaradottság és a kiváltságrendszer ellenében a modern, haladó, civilizált európai középosztályi társadalom megteremtésének a programját. A modern középosztályi társadalom kialakítása érdekében egyik legfontosabb célja a független, erős nemzetállam létrehozása volt." (1.) „A nacionalizmus ugyancsak különböző jelentésárnyalatokat foglalt (és foglal) magában, de egyúttal el is fedi azokat. Egyik — ma már eléggé elhalványult — jelentése az érzelmi kötődés, amelyet az ember a családja, az általa használt és alakított környezete, a faluja, a városa, a megyéje, a hazája iránt érez, a patriotizmus. Másik jelentése értelmiségi programra utal, a nemzetépítés feladatára, amely az ideológia megalkotásával, a kultúra egységesítésével és érzelmi élmények átélésével a közös nemzeti identitás kitalálását és megteremtését célozta. Harmadszor a fogalom nemcsak a programot, hanem magát a nemzetépítés folyamatát is jelenti. Végül, de nem utolsósorban a nacionalizmus a szó szűken vett — negatív — értelmében a saját közösség mások felettiségét, kirekesztést, a másokkal szembeni agressziót, a szabadságellenes közösséget, a közösség ügyét a szabadság ügyével szembeállítva jelöli. A fogalomnak ez a jelentése gyakran rátelepszik a többi jelentésárnyalatra, szinte bekebelezi vagy kiszorítja azokat." (U.o.) A bevezető tanulmányból idézett pontos, és a szerzők által is érvényesített definíciókból érzékelhető, hogy a különböző értelmezések mintegy rárakódtak a történelemre. Szitokszó lett a liberalizmus, történeti átokká a véres háborúkhoz vezető nemzetállami fejlődés. Mások viszont vagy a liberalizmust vagy a nemzeti eszmét sajátították ki, s állították szembe a másikkal, mint elvetendővel. A kötet tanulmányai egységesek annyiban, hogy mentesek ettől az egyoldalúságtól, sőt bizonyítani kívánják a két eszmerendszer 19. századi szerves összetartozását. A skót és az angol liberalizmus egybevetését illetve a skót liberalizmus bemutatását skót szerzők, David McCrone és Richard J. Finlay végezték el. Skóciában nem volt modern kori függetlenségi mozgalom, a 18-19. században megelégedtek a meglévő autonómiával, sőt magukat tekintették a „britek" jellegadó csoportjának (protestáns, szorgalmas, invenciózus, szabadságszerető nép) - ennek folytán nem ellenzéki nemzeti mozgalmat, hanem brit, az angolokénál radikálisabb liberalizmust fejlesztettek ki. A „skót" és a „liberális" számukra egymás szinonimája volt. Nem volt érték- és érdekkülönbség Londonnal szemben - legfeljebb a skótok szociálpolitikai elkötelezettsége volt határozottabb. Amikor a 20. századra kiderült, hogy a központi államhatalom magához ragadja az addig helyhatósági szinten intézett szociális kérdések eldöntését, elkezdődött a skót „nemzeti ellenzékiség" kiformálódása. De korábban, végig a 19. század során, az egész világ számára liberalizmusból mintát adó tartomány, már-már a liberalizmus kiválasztott népe szerepkörében maradtak. Bár a hollandok mindig szívesen hivatkoztak arra, hogy az angol modell szerint alakul életük a kontinensen, a holland liberalizmus eltérő sajátosságokat mutat. Erről számol be Henk te Velde tanulmánya. A holland liberalizmus viszonylag későn fejlődött ki, mivel a 18. század jóléte konzerválta az előkelők rendi jellegű hatalmát. A francia forradalom hatására jelentek meg liberális, radikális mozgalmak - ám nem volt ellenfelük. A pragmatikus holland kormányzó csoportok nem politizáltak, a kisvárosi társadalmakból álló holland tudomásul vette az 1815 után megszerveződő fél-alkotmányos monarchiát, s csak egy kis csoport kívánta azt továbbfejleszteni. 1848 utóbbiak számára meghozta az áttörés lehetőségét, egy-két évtized múlva a liberálisok tartós kormányzásra rendezkedhettek be. A 19. század utolsó negyedében viszont az elit-hagyományokra támaszkodó holland liberálisok a demokráciával már nem tudtak mit kezdeni, idegen volt tőlük az agitáció, a tömegek mozgósítása. Ellenfeleik, a szociáldemokraták és az egyházi hátterű pártok megelőzték és a 19. század végére legyőzték őket - egy évszázadnak kellett eltelnie, amíg újra hatalomra kerülhettek. Egészen más úton jártak szomszédságukban a belgák. A róluk szóló írás szerzője, Janet Polasky csak a belga nemzet előtörténetéről, az 1786-1830 közötti időszakról számol be. A forradalmi lendületet itt a II. Józseffel szembeni ellenállás, a régi, lokális kiváltságok helyreállítása iránti igény hívta elő, s csak lassan kerekedett felül — francia hatásra — a közös államiság eszméje. Az államot pedig — tekintettel az ország kétnyelvűségére — nem etnikai-nyelvi, hanem állampolgári alapon szervezték meg. Az uralkodó francia mellett a többség nyelve, a flamand hasz-