Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Font Márta: Keresztény nagyhatalmak vonzásában. Közép- és Kelet-Európa a 10-12. században. (Ism.: Tapolcai László) IV/1037

TÖRTÉNETI IRODALOM 1041 maguk váltak... adófizetővé" (138.). Ez az állítás kicsit egyszerűsítő és sematikus. A nyugati szlávok életmódja különbözött mind a mozgékony varég, mind pedig a nomád, vagy félnomád magyar életmódtól, ezért ritkán „kalandoznak" idegen országokban, így katonai vállalkozásaikról a törzsi korszak végéig hallgatnak a források. A későbbiekben pedig a német birodalom sokkal erősebb, mint a 10. század első felében, amikor a magyarok sarcolták. A felemelkedő dinasztiáknak hatalmuk stabilizálása érdekében formálisan is el kellett ismertetniük magukat mind a keresztény Európa uralkodóival és a pápával, mind pedig saját alattvalóik körében. Font Márta leírásában a külső elismertetésre elsősorban a legfőbb világi, egyben szakrális hatalmat is jelképező koronázás szolgált, amelyre mind a Piastok, mind a Premyslek, mind az Árpádok nagy hangsúlyt fektettek. A legsikeresebbek e tekintetben az Árpád-házi uralkodók voltak, akik az ezredfordulón a pápától kértek és kaptak koronát, majd annak elvesztése után Bizáncból is sikerült koronát szerezniük. A korszakban a Piastok három képviselője, I. Boleszló, II. Mieszko, valamint II. Boleszló vált koronás uralkodóvá, valójában azonban saját magukat koronáztatták meg. A Premyslek majd kétszáz évig próbálkoztak a korona megszerzésével, míg két alkalmi koronaszerzést követően végül a 12. század legvégétől sikerült a királyság folytonosságát koronázással elismertetniük. A Kijevi Ruszban az adott korszakban a koronázás hiánya Font Márta szerint azzal magyarázható, hogy ott a Bizánctól való függőség nem fenyegetett, ezért „a korona utáni igény nem merült fel" (147.). Mind a négy országban az uralkodói jelvények között tűnik fel a lándzsa, amely ugyan önmagában nem jelképe a királyi hatalomnak, de mindenképpen a legfőbb méltóság és a dinasztia jogfolytonosságának a megjelenítője. Országaikon belül a hatalom megszerzését mindenhol különböző, a törzsi múltban gyökerező, helyenként a császári udvarból átvett elemekkel kevert szertartásokkal demonstrálták, ott is, ahol koronázásra nem került sor. A fejedelmi, illetve a királyi hatalom öröklésének rendje a dinasztiák kiemelkedésével fontos kérdéssé vált. Miután „a dinasztián kívüli előkelőkkel... már a dinasztiateremtés időszakában leszámoltak" (156.), természetessé vált, hogy az egymást követő uralkodók a dinasztiából kerülnek ki. A 10. században a hatalom öröklési módja mindenhol a senioratus volt, amely a Premyslek, Piastok és Rurikok esetében az egész időszakban jellemző marad. Magyarországon Géza fejedelem szakít ezzel a hagyománnyal, megteremtve a hatalomnak a primogenitura alapján történő örökítése alapját. Ali. századi átmeneti állapot után, amikor lehetett, mindig eszerint történt az öröklés. Helyes a szerző észrevétele, mely szerint a legkorábbi hatalmi központok területe minden esetben kisebb, mint a létrejövő országoké. A felemelkedő dinasztiák, miután első központjaikban stabilizálták hatalmukat, mind a négy esetben terjeszkedni kezdtek, egyrészt az egyes központok közötti területek feletti hatalom megszerzéséért, másrészt az ütőképesebb katonai erőt jelentő nagyobb egységek megteremtéséért. Ezt a folyamatot Font Márta „államszervező expanzió"-nak nevezi. A cseh-lengyel katonai konfliktusok ismertetésekor a dátumok kicsit elcsúsztak. A csehek Gniezno elleni támadása 1038-ban volt, Vitéz Boleszló serege pedig 1002-ben foglalta el Prágát (158-159.). A magyar területekre való lengyel betörés (159.) csak lengyel forrásokban, a 12. századtól kezdődően szerepel, és csak a lengyel történészek adnak hitelt egyöntetűen e tudósításnak. A magyar történettudomány e tekintetben megosztott. A létrejött új egység, az ország irányítása az uralkodói feladatok körének bővülésével járt. „Az ország és a hadsereg irányítása, azaz a kormányzati és katonai irányítási funkciók a középkorban szorosan összekapcsolódtak. Nem vált el tőlük az igazságszolgáltatás és a gazdasági irányítás sem" — írja ezzel kapcsolatban Font Márta (165.). A szerző részletes képet ad a kormányzati rendszer és az igazságszolgáltatás korabeli fejlődéséről és szintjeiről, valamint a katonai szervezet felépítéséről, amit a területvédelem (várak, vármegyék) és a határvédelem szempontjából vizsgál. Fontos észrevétel, hogy a természetes határok tekintetében Csehország és Magyarország hegyes, dombos vidékei eltérő védelmet igényelnek, mint a kelet-európai síkság területén fekvő Lengyelország és a Kijevi Rusz. Szemben a szerző állításával a hegyek hiánya azonban nem jelenti a természetes határok hiányát (188.). A folyókon és a térség kiterjedt mocsaras-lápos vidékein való átkelés minden korban komoly katonai vállalkozást jelentett. Mind a kormányzati rendszerben, mind pedig a katonai szervezetben eltérés mutatkozik a Magyar Királyság, valamint a három szláv ország gyakorlata között. Magyarországon a vármegyerendszer bevezetésével végső soron mindkettő a király irányítása alatt maradt, míg a három másik országban a törzsi keretek az államalakulás időszakát túlélve beépültek a kormányzati és