Századok – 2006

BESZÁMOLÓ - Az SZKP XX. kongresszusa. Beszámoló a Politikatörténeti Intézetben 2006. február 22-én megrendezett tudományos konferenciáról (Takács Róbert) 1311

BESZÁMOLÓ 1315 Az előadó mindezt elsősorban azzal magyarázta, hogy az 1955 márciusi határozat elfogadása után hatékonyan diszkreditálták a Nagy Imre-féle reformvonalat, és szétverték párton belüli bázisaikat. A gazdaságpolitikai kudarcokért szintén a volt miniszterelnökre hárították a felelősséget. A desztalinizációs politikai ellen elkötelezett pártvezetés politikai bénultsága viszont tovább fokozta a társadalomban meglévő feszültséget. Standeisky Éva az értelmiség egyik elitcsoportjának, a magyar és a szovjet íróknak a kongresszusra adott reakcióit vázolta fel előadásában. 1956 februárjában Solohov még a kongresszus általános szellemében szólalt fel, és míg a hibákat az írószövetség volt főtitkárára (Fagyejev) hárította, elismerte a párt kompetenciáját az irodalompolitika kérdéseiben. A szovjet írók a kongresszustól társaik gyors rehabiUtációját is remélték, és csalódottságuk tükröződött a március végi írószövetségi vitában. Raisza Orlova egyenesen az októberi napokhoz hasonlította a kongresszus által felfokozott várakozások légkörét. A vita fejleményeitől az illetékesen olyannyira megrémültek, hogy megakadályozták annak nyilvánosságra kerülését, sőt az írószövetség és a „renitens műhelyek" megfegyelmezéséhez is hozzáláttak. A magyar értelmiségi körökben — mutatott rá az előadó — a legfőbb beszédtémává Rákosi bukása és Nagy Imre visszatérése vált a XX. kongresszus után. Rákosi márciusi egri beszéde, amelyben szólt Rajk László „megtörtént" rehabilitációjáról, alapot adott az élesebb kritikára. Erre az írószövetség március 30-i ülésén került sor. Lukácsi Sándor irodalomtörténész a fenti összefüggésben egyenesen árulónak nevezte Rákosi Mátyást. Felszólalása óriási kavarodást idézett elő, és a taggyűlést csak három hónap múlva lehetett folytatni. A gondos előkészítés ellenére a bíráló hang az áprilisi taggyűlésen is megmaradt, sőt két Sztálin-díjas író, Aczél Tamás és Nagy Sándor, is a pártellenzékiek számát gyarapította. A taggyűlést követő hetekben állandósult a bizonytalanság, az írótáborok egymásra fenekedtek. Az előadó szerint a magyar kommunista értelmiség dilemmáját legélesebben Déry Tibor fogalmazta meg a Petőfi-kör sajtóvitájában, amikor azt javasolta, hogy a felülvizsgálatot az alapoknál kezdjék, szigorúan marxista-leninista módszerekkel. Ez akkor nem tűnt illuzórikusnak, sokkal inkább merész elméleti felvetésnek. Az ortodox kommunisták viszont rendszerellenes kijelentésnek értelmezték. Márai Sándor interpretációjában viszont a XX. kongresszus a krízishelyzet válságmenedzselésének kezdete volt. E kijelentéssel Standeisky Éva lényegében egyetértett, hozzátéve, hogy az évtizedekkel meghosszabbította a birodalom fennállását. A konferencia utolsó előadásában Tóth Eszter Zsófia a munkásság nézőpontjából adott áttekintést a XX. kongresszus magyarországi hatásáról. Vitatkozva azzal az általánosan elterjedt interpretációval, amely a forradalom köré rendezi a múlt elbeszélését, és ezáltal a forradalom előzményei kulcsfontosságú láncszemének tekinti a XX. kongresszust, az 1956 októberében szerepet vállaló munkások visszaemlékezéseit elemezte. Mivel az 1986 és 1992 között készült interjúk összeállítói is a fenti nézőpontot vallották, a kérdésekben központi szerepet kapott a XX. kongresszus fo-