Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Andrejev; I. L.: Alekszej Mihajlovics. Zsizny zamecsatyelnih ljugyej (Ism.: Kurunczi Jenő) 795

797 TÖRTÉNETI IRODALOM ta. Ráadásul a cár „jámborsága" ellenére elkerülhetetlennek látszott a világi és az egyházi főhatalom összetűzése. Röviden szólnánk a korabeli kozák és (tágabban) ukrán népzmozgalomról és vele kapcsolatban az orosz-lengyel, az orosz-svéd háborúkról, a tatár betörésekről és az előbbiekkel összefüggő diplomáciai aktusokról. A Zaporozsjei Szicsben és Ukrajnában 1648-tól B. Hmelnyickij hetmansága idején a felszabadító mozgalom új, katonai győzelmekben bővelkedő, de változó társadalmi és külpolitikai orientációjú szakaszának lehetünk tanúi. Az ukránok a zborovi szerződéstől fokozatosan jutottak el az 1654. januári perejaszlavli radán jelzett cári alattvalókká válás feltételekhez kötött (az ukrán társadalmi csoportok és a Doni Had státusának és szabadságának, a regisztráltak számának és ellátmányának garantálása) megfogalmazásáig. Az orosz országos gyűlés pedig hosszú idő után elfogadta az alattvalói felajánlkozást és 1654 tavaszán a cár vezetésével indított háborút a lengyelek ellen, ami 1667-ig elhúzódott. Andrejev jól illusztrálja, hogy a cár nem volt se nagy hadvezér, se kiemelkedő diplomata. 1654-1655-öt ugyan komoly orosz katonai sikerek és A. L. Orgyin-Nascsokin diplomáciai eredményei jellemezték. Közbejött azonban az 1654. évi pestisjárvány, a svédek támadása, B. Hmelnyickij és az őt követő hetmanok (köztük I. Vigovszkij, Ju. Hmelnyickij, P Dorosenko, I. Brjuhoveckij és I. Szamojlovics) ellenségeskedése, intrikái és kétes szövetségesi hűsége. így hiába zárult le 1661-ben a kardizi, majd 1667-ben az andruszovói békével az orosz-svéd és az orosz-lengyel háború, a katonai és a diplomáciai küzdelem a nemzetközi és az ukrán színtéren tovább folyt. Alekszej Mihajlovics uralkodása utolsó évtizedében a török-lengyel és a török-orosz összecsapások miatt az oszmánellenes külpolitikai orientáció vált meghatározóvá. Térjünk vissza a korabeli egyházi ügyek és Nyikon pátriárka sorsának további alakulására. Az egyházfő despotizmusával és újításaival elégedetlen főpapok és bojárok megértették, hogy a cár és Nyikon közti szívélyes viszonyt, az utóbbinak a világi ügyekbe való beavatkozására hivatkozva, tudják hatásosan megrendíteni. Andrejev ugyanakkor rámutat, hogy nemcsak személyes összetűzésről volt szó, hanem az orosz központosítás, a kiépülő abszolút monarchia, a szekularizálódó kultúra és az egyházi autonómia, a privilégiumok megőrzésére irányuló törekvés és a vallásos szellemi monopólium fenntartása közötti összecsapásról. Amikor 1658-ban Nyikon elhagyta pátriárkái székhelyét és kolostorba vonult, nem kívánt megválni rangjától. A cár viszont kihasználhatta „a nyáj önkényes árvaságba taszítását" a pátriárka eltávolítására. Az 1660 februári zsinat elítélte ugyan Nyikon lépését, azonban a végleges eltávolításra csak az 1666. december 12-i zsinati határozat nyomán került sor. 1660-ban az egyházfő még perlekedhetett és hivatkozhatott arra, hogy elősegítette a pravoszláv állam felvirágzását A kialakuló vádakból azonban (cezaropapizmus, a cárral szembeni becsületsértés) kitűnt, hogy kibékülésre nincs esély. Közben az országba érkezett alexandriai és antiochiai pátriárkák is Nyikon bűnössége mellett foglaltak állást az 1666 végi egyházi bírósági üléseken. A vallásosságában mélyen megsértett cár új pátriárkának Joaszafot választotta, aki folytatta az egyházi reformot és nem szólt bele a világi ügyekbe. Az egyházszakadás és Nyikon ügye gyengítette az egyház pozícióját, amely egyre jobban rászorult az állam támogatására, és így fokozódott attól való függése. Nem igazolódtak az óhitűek reményei sem. Először ugyan bizonyos toleranciát tanúsítottak irányukban, 1664-1666-ban azonban megindult üldözésük. A nagy polgári történész, V O. Kljucsevszkij rámutatott, hogy az orosz főpapok, pozíciójukat féltve, az egység leple alatt, megpróbálták eltussolni a szakadárokkal kapcsolatos ügyeket. A. V Kartasov pedig azt is kiemeli, hogy az óhitű egyházi oppozíció a grekomániával szembeni sajátos nemzeti vonásokat is megtestesített. Az 1648. és az 1650. évi társadalmi mozgalmakról szóltunk. Kiemelnénk az 1662. évi „rézlázadás" és Sztyepan Razin felkelése legfőbb sajátosságait. Az ún. rézlázadás fiskális eredetű moszkvai megmozdulás volt. Míg az adókat értékálló ezüstpénzben hajtották be, addig a javadalmazás az elértéktelenedő és az üzérkedéssel újabb károkat okozó rézpénzben történt. A felkelést gyorsan leverték, de vissza kellett térni a nemesfém alapú pénz verésére: azaz a fiskális cél se valósult meg. Sz. Razin felkelése (1667-1671) jól illusztrálja a Doni Haddal kapcsolatos dichotómiát: katonailag ugyan szerepük fontos, azonban sajátos kozák szabadságfelfogásuk valójában államellenes. Az 1660-as évektől nőtt a kozákok közti differenciálódás (ún. „házzal bíró" és „mezítlábas" kozákok), nem beszélve a Don és a Volga vidékére szökött paraszti tömegről. Fontos Razin személyisége, aki egy öntörvényű néptribun volt; így hol a sztarsináwal, hol (ugyan kevésbé) a „mezítelenekkel" került szembe. Andrejev bemutatja a felkelés változó területi és társadalmi „pályaívét". Idézi a jeles történészt, I. I. Kosztomarovot, aki szerint Razin „a volgai kozák csapatok fejedelme" volt. A lázadókat a naiv monarchizmus és ügyük „Istennek tetsző voltának" hangoztatása jellé-