Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Andrejev; I. L.: Alekszej Mihajlovics. Zsizny zamecsatyelnih ljugyej (Ism.: Kurunczi Jenő) 795

796 TÖRTÉNETI IRODALOM sóadó bevezetésével és a kereskedők privilégiumainak szűkítésével járt. Az intézkedések nem hoztak eredményt, viszont felszínre került Morozov és más prikázvezetők (pl. Plescsejev és Trahanyiotov) önkénye és mérhetetlen gazdagodása. A moszkvai felkelés során a szolgáló nemesek, a fővárosi kereskedők és a nép a fentiek eltávolítását követelték. Az említett két hivatalnokkal való leszámolás árán menthették ki Moszkvából Morozovot. A cárnak azonban a június 10-i kérelemre válaszul meg kellett ígérnie az országos gyűlés (a zemszkij szobor) összehívását az önkényeskedések kivizsgálására és egy bizottsággal (tagjai például N. I. Odojevszkij, F. F. Volkonszkij és Sz. V Prozorovszkij) megkezdeni a jogi garanciákat nyújtó új törvénykönyv kidolgozását. Andrejev rámutat az 1648 ősze és 1649 eleje közti országos gyűlés sajátosságaira: a forrongás közepette megnyilvánuló aktivitásra, ezen többen vettek részt, mint az előzőkön és a vidék túlsúlya érvényesült, a városiak szembesülhettek a Jó cárba vetett hit" illúziójával, a cár az ő és a szolgáló nemesek követeléseit csak részben támogatta, a kolostorokkal kapcsolatos vagyoni kérdéseket „elfektették" és a kormányzó elitrészek küzdelme folyt az üléseken. A szerző kifejti, hogy a törvénykönyv megszilárdította a jobbágyrendszert, világi és racionális elemekkel bővítette a monarchikus hatalomfelfogást, a kereskedőknél és az iparosoknál a kincstár érdekeit preferálta és megkísérelte legalább korlátozni a hivatali önkényeskedést. Noha a törvénykönyv közel 200 évig érvényben maradt, hogy a társadalmi forrongásnak nem tudott gátat szabni, azt az 1650. évi novgorodi és pszkovi zavargások mutatták, nem beszélve a későbbi megmozdulásokról. Alekszej Mihajlovics uralkodásán (1645-1676) végigvonul az egyháztörténeti tematika, Nyikon pátriárka és a cár viszonyának alakulása és kihatásai, végül Ukrajna és a kozákok sorsa, ami összekapcsolódik az oroszok és Lengyelország, Svédország és a krími tatárok diplomáciai és háborús küzdelmeivel. Noha már az 1630-as évektől felléptek az orosz ortodox egyház szellemi és erkölcsi megtisztulásáért, felemelkedéséért a „hitvédök", valójában a „harcos" egyház képviselői vidéken I. Nyeronov révén a patrióta hagyományú Nyizsnyij Novgorodban, a fővárosban pedig Sz. Vnyifatyjev (a cár lelkiatyja) munkálkodása útján az 1640-es évek derekán szerveződtek befolyásos erővé. Közéjük tartozott két parasztból lett szerzetes: Nyikon és későbbi kérlelhetetlen (szintén nyizsnyiji) óhitű ellenfele, Awakum protopópa. Támogatta őket a cár bizalmasa, F. Rtyiscsev. A fenti szerzetesek később csalódtak Nyikonban, hiszen ők az ortodoxia felvirágoztatását, nem egyházszakadást (raszkolt) akartak. Az 1640-1650-es évek fordulóján az akkori „világ vége pszichózisában" az egyházi iskolák, a szertartások és az ott használt könyvek révén a vidéki „istenszeretők" (például Nyeronov és Awakum) gyors változást támogattak. Velük szemben a moszkvaiak (Vnyifatyjev, Rtyiscsev és maga a cár) pedig egy külső közvetítéssel bekövetkező mérsékelt átalakulást. A. V Kartasov, a neves egyháztörténész ezt úgy fogalmazta meg, hogy az utóbbival a cárok hatalma és állama kiteljesedhetett, míg a vidéki „istenszeretők" felfogása alapján "provinciális maradt". A könyv szerzője alaposan elemzi a cár és a későbbi pátriárka, Nyikon kapcsolatainak alakulását. A neves orosz egyháztörténész és teológus, G. Florovszkij Nyikon harcos temperamentumában látja „karrierje titkát". A modern szaktudományban kiemelik (például I. Susarin) engedetlenségét és kezdeti alkalmazkodóképességét. Nyikon mesterien használta ki Alekszej Mihajlovics vallásosságát, iránta megnyilvánuló őszinte vonzalmát és (amint arra például N. M. Karamzin rámutatott) az 1648-1650-es események értékelésében és befolyásolásában megjelenő korlátokat. A már jelentős főpapi múlttal rendelkező Nyikon politikai nézeteit jól mutatják az 1649 és 1653 közti események interpretációi. Az akkor novgorodi metropolita fellépett az 1649. évi törvénykönyv egyházi joghatóságot korlátozó cikkei ellen és azt sugallta a cárnak, hogy erős pátriárkára van szüksége a világi hatalomnak is. Nyikon mintegy rábeszélte a cárt, hogy Jov és Hermogén pátriárkák, valamint Filipp metropolita hamvai végső nyughelye az Uszpenszkij székesegyház legyen. Az utóbbi kapcsán már megnyilvánult a cár és Nyikon eltérő megítélése. Míg az előbbi megbocsátott IV Ivánnak, addig a főpap kategorikusan elítélte az uralkodót Filipp vértanúsága miatt: azaz az egyház bírálatát fogalmazta meg. Jellemző, hogy Alekszej Mihajlovics nem érzékelve a veszélyt, kerülte a konfliktust Nyikonnal, pedig különösen Filipp ügyének kezelése ezt vetítette elő. Andrejev bemutatja, hogy Nyikon pátriárkává választása eltért a korábbiaktól. A cár csak őt akarta, az új egyházfő viszont úgy vélte, hogy mindenbe beleszólhat. Az 1652 és 1656 közötti időszakot egyfelől a pátriárka újításai ellenzőinek (például Nyeronovnak és Awakumnak) az üldözése, másrészt a szertartásrend és a liturgikus könyvek kijavítása jellemzi. Az utóbbira lásd a Könyvnyomtató Udvar, Je. Szlavinyeckij és A. Szatanovszkij tevékenységét. Nyikon tehát az 1650-es évek derekára hatalma csúcsára ért. így viszont szembekerült „egykori istenszerető útitársaival". Az 1656. évi zsinaton az orosz egyház kettészakadt: az óhitűeket az egyházfő kiátkoz-