Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai) 277
AZ ETHNOSZ A KORA KÖZÉPKORBAN 335 több, letagadhatatlanul ősi elemét,28 9 de nyilvánvaló az is, hogy a rendelkezésünkre álló adatok igen bizonytalan kronológiája, a kulturális kölcsönhatások működésének ismeretlen volta miatt rendkívüli óvatosság szükségeltetik az azokra épülő esetleges őstörténeti következtetések levonása során. A magyar folklórban a keleti örökségre az európai műveltség számos, mai szemmel már ősinek minősülő eleme rakódott rá; ezt dokumentálja a fehérló monda és a pajzsraemelés motívuma a 13. századi Anonymus Gestojában,29 0 s pontosan ezt fejezi ki Vargyas Lajos tanulmánykötetének címe291 — a folklór adatok tehát orientálhatják, színesíthetik a magyar ethnogenezis tanulmányozását, de ethnikai jellegű „megfejtés", lényegi kérdések megvilágítása tőlük nem várható. Jól illusztrálja ezt az eredetmondák kutatása, ami egyúttal mind a folklór, mind a történeti kutatással kapcsolatos kérdéskört s egyúttal magának az ethnosz kialakulásának problematikáját is érinti. Reinhard Wenskus ma már klasszikusnak számító elmélete szerint egy nép származástudata egy adott pillanatban mindig a presztízzsel bíró csoport hagyományára épül („Traditionskern"), amit az ethnogenezis folyamata során más, újabban beolvadó vagy nagyobb presztízshez jutó csoportok hagyománya éppenséggel háttérbe szoríthat vagy akár teljesen kiszoríthat. Modellje szerint mindig az adott hagyományt őrző kis csoport az — s ez nem szükségszerűen azonos az éppen uralkodó családdal! —, amelyik közvetíthet, illetve elteijeszthet olyan ethnogenetikai hagyományokat, melyek előbbutóbb más csoportok számára is elfogadhatóak, vagy egyszerűen azokat a magukévá teszik.292 E folyamat jellege folytán nagyonis gyakori lehetett a többféle eredethagyománynak egymás mellett való élése — csak éppen a források legtöbbje az olvasóik, az utókor számára már a lezárult folyamatokról tudósít, az írójuk által készített szellemi konstrukcióval találkozik (ezt hívja a modern ethnogenetikai kutatás „invented traditions"-nak), de az is lehet, hogy az írójuk egyszerűen elegendőnek látta, hogy az adott ethnogenezis végállomását jegyezze fel. (Mint láttuk, Herodotos tudott arról és adott esetben le is írta azt, hogy egy néppel kapcsolatban egyidejűleg többféle eredethagyomány is elterjedhetett.) Reinhard Wenskus modelljének helytálló voltát az etelközi vereség pszichológiai feldolgozása, valamint a népünk ethnogenezisével kapcsolatos magyar hagyományokból ránkmaradt kettősség is kitűnően szemlélteti. Bármilyen mértékűnek — kis jelentőségűnek vagy pusztítónak — minősítik is a történészek a besenyők okozta pusztítást, kétségbevonhatatlan: a megmaradtak továbbvitték a magyar ethnikai tudatot. Ami az eredethagyományt illeti, az egyik magának a népnek a származásával kapcsolatos, a másik az Árpád-korban ural-289 Solymossy Sándor: Magyar ősvallási elemek népmeséinkben. Ethnographia 42. (1931) 113-132.; Vargyas Lajos: Keleti elemek a magyar néphitben. Antiquitas Hungarica 1. (1947) 81-83.; Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Bp. 1958.; Uő: A pogány magyarok hitvilága. Bp. 1973. 290 Rózsa György: „Árpád emeltetése". Néprajzi Értesítő 77. (1995) 35-43.; Hofer Tamás: A birtokba iktatás, ajándékozás középkori rítusai és a fehérló-monda. Néprajzi Értesítő 77. (1995) 61-66. 291 Vargyas Lajos: Keleti hagyomány - nyugati kultúra. Bp. 1984. 292 Herwig Wolfram: „Origó gentis". Reallexikon der Germanischen Altertumskunde 22. (2003) 174-210.
