Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai) 277
AZ ETHNOSZ A KORA KÖZÉPKORBAN 287 hogy az egyes diszciplínák adatai, módszerei a közmegegyezés szerint általában feltételezettnél mindenképpen korlátozottabban használhatók egy-egy nép jellemzésére. Egyúttal azonban mégis hangsúlyozni kívánom, hogy azt a gorgiászi típusú szemléletet sem tudom magamévá tenni, amelyik ma az angolszász kutatás egy részében az egyes diszciplínák történeti kompetenciájával kapcsolatban uralkodik.6 0 Az általam kínált áttekintés eltérő részletességű s különösen a régészet kap benne aránytalanul nagyobb teret. Az utóbbi indoklását nem egyedül a szerző szakképzettsége adja, hanem az a körülmény is, hogy míg e diszciplína adatai földrajzilag roppant szétszórt területről származhatnak és a többiénél összehasonlíthatatlanul nagyobb ütemben gyarapodnak, ugyanakkor az értékelésük a nem-régészek számára sokszor igen csábító, csakhogy az módszertani okból igen nehéz és könnyen tévútra vezethet. AZ EGYES DISZCIPLÍNÁK RÉVÉN NYERHETŐ ETHNOGENETIKAI INFORMÁCIÓK 1) írásos források A történészek körében ma már csak kevesen gondolják komolyan, hogy az írásos forrásoknak a különféle ethnosokra vonatkozó információit szó szerint lehetne venni. Köztudott, hogy az azokból elénk táruló kép mögött különböző megközelítésmódok állhatnak: az egyik lehetett az egykori szemtanúk nézőpontja, amint lehetett az az adott népeknek a magukról alkotott és a forrásokat feljegyzőknek (vagy azok informátorainak) továbbadott képe is.5 1 E rendszerezésük azonban még mindig nem vet számot azzal, hogy az írásos források, horribile dictu: még a kortárs és „hivatalos" szerzőktől származók is — különböző okokból — olykor óriásit tévedhetnek, vagy éppen szándékosan ferdíthetnek;5 2 ezzel feltétlenül (jobban) kell(ene) számolni. Az utóbbira a kora középkorból a talán legszemléletesebb példát Prokopios Titkos történetéből veszem, mégha ez nem éppen az ethnogenezis problémakörébe tartozik is. Köztudott, hogy a kiemelkedő jelentőségű történetíró e művében I. (Nagy) Iustinianosról (és Theodoráról) — annak mind a mértékében, mind kizárólagos voltában — annyira negatív képet festett, hogy az teljesen összeegyeztethetetlen a történeti ténnyel, azzal tudniillik, hogy vitathatatlanul e császár volt a Bizánci birodalomnak egyik — politikai, katonai, jogi és kulturális téren egyaránt — legnagyobb uralkodója.5 3 Mármost tanulságos utánagondolni: ha véletlenül semmilyen más forrásból nem tudnánk Justinianusról — s hasonló a világtörténelemben végtelenül sok esetben előfordulhat —, 50 Pl. C. Renfrew. Énigme i. m. 51 S. Brather: Interpretationen i. m. 52 Egy példa a korai magyar történetírásból: az ôsgeszta szerzője az egyházi rend tagjaként „mindent aszerint ítélt meg, hogy előmozdította vagy hátráltatta-e a keresztény vallás érdekét", 1. Mályusz Elemér: Krónika-problémák. Századok 100. (1966) 719. 53 Ezen ellentmondásos kép lehetséges okaival foglalkozott egy sajnos posztumusznak bizonyult munkájában Kapitánffy István, 1. Kapitánffy István: Iustinianus képe a kortárs történetíróknál. Antik Tanulmányok 43. (1999) 265-273.
